Zalántól nehezebb volt "elszakadásom", mint Rékánál. Nem tudom, ez minek tudható be, mert a várandósság végét ugyanúgy nehezen viseltem, mint Egyeskénél....Zalán kedden született és csak előző pénteken tudtam őszintén azt mondani (neki és magamnak), hogy most már felkészültem arra, hogy ennek a csodás egységnek vele vége legyen, megszülethet végre, el tudom engedni....Rékával a pocakban ez 38+0.- nál régen megvolt.
Sosem felejtem el ezt, pedig nem úgy zajlott, mint a filmekben. Érzelmekre ható zene nem szólt a háttérben és a szél sem fújta a hajam a tengerparton...Ehelyett egy cég udvarában sétálgatva vártam, hogy Tibi ügyet intézzen. Sütött a nap és ragyogó tavaszi idő volt. Simogattam a pocakom, beszéltem Zalánomhoz.... és valahogy éreztem, hogy készen állunk...
Nem reagált gyorsan a legényke, bár a hétfői nst klassz jósló fájásokat mutatott. Én nem éreztem semmit. Egészen éjfélig. Amikor aztán elkezdődtek a keményedések. 10 percesek. Doktorúr meghagyta, hogy rendszeres keményedések is elég okot jelentenek arra, hogy a kórházba vonuljunk, ám én úgy gondoltam, hogy kivételesen intelmét elengedem a fülem mellett. Így utólag, jól tettem. Olyan szép emlék maradt az az éjszaka itthon. Réka és Tibi aludtak békésen, én pedig fura nyugalomban ágyba másztam Zalánnal. Minden olyan meghitt volt. Nem létezett más, csak én és ő. Biztatgattam a drágámat, hogy bátran kibújhat, annyira nagyon várjuk, szeretjük őt, itt az idő, jöjjön, csak jöjjön....És ő szót fogadott, reggel fájásokkal folytattuk a vajúdást. Délután fél 4-re született meg, és akkor már mit sem számított, hogy világra hozatala a fájdalom és szenvedés addig ismeretlen bugyraiba juttatott el engem. Csak a kisfiam számított és a boldogság, hogy négy főre gyarapodott kis családunk létszáma.
Áldás ért bennünket, nagy ajándékot kaptunk. Pont egy éve ennek.
Áldás ért bennünket, nagy ajándékot kaptunk. Pont egy éve ennek.
