Mai súly: Hát...nem álltam mérlegre még ma. Majd ha elfogy a Húsvéti csokikészlet + pár hét...Mindenesetre jelenleg éppen húsmentes diétán vagyok. Ez azt jelenti, hogy ma még nem tömtem a számba semmilyen husit (most múlt délután egy óra...) Kíváncsi leszek, meddig bírom. Vettem a hétvégén több féle sajtot, juhtúrót, salátákat, padlizsán krémet (erdélyit - meg vagyok ŐŐŐrülve érte, főleg a home-made verzióért) egy szekérderéknyi almát és banánt.... Aztán majd csak nem halok éhen!
Péntek este mélypontra került a kapcsolatom Zalánnal. Arra pislantottam fel a laptop mögül (esküszöm, valami nagyon fontossal és halaszthatatlannal voltam elfoglalva), hogy fura finom sercegő hangokat hallok. Nem tudtam hová tenni őket. Há! Mert még soha nem hallottam ilyesmit. Fiacskám éppen széles köröket és hurkokat írogatott a szőnyegre Réka egyik rózsaszin filctollával. Egy percre elfeledkeztem róla, hogy direkte moshatót és könnyen eltávolítható fajtát vettem és hát....alaposan leteremtettem őkelmét. Átküldtem a hálóba és rácsuktam az ajtót.
Amikor lenyugodtam (nem volt két perc, inkább három), átmentem hozzá. Ott ücsörgött a félhomályban nagy búbánatosan, hatalmas szomorú szemekkel...Suttogva megtárgyaltuk a krízist és megígértettem vele, hogy az életben többet másra nem rajzol/firkál/alkot, csak papírra. Szólni nem szólt, csak bólogatott, majd amikor látta, hogy már nem haragszom (nem lehetett rá!) nyakam köré fonta a karját és jelezte, hogy vissza szeretne térni a családi közösségbe, azaz a nappaliba.
A folt, jelentem, eltávolíttatott. Némi mosószeres meleg víz és egy szivacs adott neki. Tibi pedig elégedetten felsóhajtott, hogy milyen jó, hogy még nem vettünk új szőnyeget az általam útált helyére és lám, pár évig még nem is érdemes, full szobatisztaság ide vagy oda....
Egyébként egyáltalán nem is erről akartam írni. Más téma.
Mostanában egyre többet jár azon (is) az eszem, hogy hogyan lehetne a gyerekeket rászoktatni, bevonni a házimunka rejtelmeibe. Nem holnap persze, de talán a fokozatosság és az "úgy-neveld!" fontos kulcsszavak lehetnek. Ne legyen az, hogy 12-14....vagy éppen 16 évesek lesznek a kölkök, de még a koszos zoknit én szedem össze utánuk, életükben nem teregettek, fogalmuk sincs, melyik a vasaló forró oldala, hol a kisbolt és nélkülem éhen halnának főtt kajailag.
Anyu mesélte a múltkor, hogy annak idején, pár éve, nagybeteg barátnőjéhez beugrott látogatóba annak 12 év körüli onokája, egy kislányka. Hogy, hogy nem, nem tudom, de valahogy besegített a mamájának, pl. kiporszívózta a lakást, aminek hírét a mama nagy büszkén megosztotta menyével. A meny ledöbbenve húzta fel a szemöldökét:
- De mama, azt még otthon sem szokta megcsinálni! Nem az ő dolga!
Jó, nem?
Most Húsvétkor anyuéknál gyűlt össze a családunk, mint mindig. Apám 80 éves múlt, anyu hónapok óta szinte járásképtelen, csak a házon belül közlekedik. Elnéztem a két keresztgyerekemet...10 és 13 évesek...nem az ő hibájuk, tudom. Internet, facebook, gyilkolós játékok (I will kill you allll, slaughter yooou!) vagy csak egyszerűen okostelefon nyomogatás...Ebből álltak. El is szomorodtam.
Hogyan nevelhetném úgy a gyerekeimet, hogy nekik természetes legyen: "Mama, mit segítsünk? Leszedem én az asztalt! Elmosogassak? Elvigyem a kutyát sétálni? Kikeféljem a bundáját? Adjak neki friss vizet? Hozzak neked egy széket? Lehúzom én a redőnyt, hagyd csak!"
Szombat reggel megszállt a tettvágy. Ha ilyen van, azt nagyon gyorsan meg kell ragadni, mert túl sokáig nem szokott tartani....Szóval elhatároztam, úgyis nagyjából elmaradt a tavaszi nagytakarítás Húsvét előtt (merthogy tavasz sem volt még eddig), én biza lesikálom a járólapot, különös tekintettel annak fugáira. Konyha és előszoba/folyosó. A gyerekek jöttek-mentek, egyszer csak megtorpant előttem Réka, hogy ő szívesen segítene. Már a nyelvemen volt, hogy "áh, köszi, mindjárt végzek, menj csak játszani.", amit általában szoktam mondani, mert az ilyen "segítségek" ritkán válnak tényleges segítséggé...nekem meg se türelmem, se időm nem volt kínlódni...De inkább azt mondtam: "Jó, segíthetsz, persze!". Aztán jött Zalán is, jutott szivacs neki is...és áradt a CIF literszám, hömpölygött minálunk...(majdnem). A lényeg viszont, hogy kivették a részük a melóból. Azt hiszem, ez már valami. Pici része az egésznek, ami a cél volna.
Azt is elhatároztam, hogy abbahagyom, hogy folyamatosan pakolok utánuk és kergetem a nem létező rendet. Az óvodában már kiscsoportban is követelmény volt, hogy amivel játszanak a gyerekek, elrakják maguk után. Nem is estem még be oda úgy soha, hogy kupleráj lett volna benn. Bezzeg itthon! Váratlan vendég fogadása nálunk ki van zárva! Úgyhogy szabály lett, hogy addig nem játszhatnak mással illetve nem kapcsolok zenét vagy mesét, nem kapnak enni amíg a játékokat legalább elfogadható mértékben el nem pakolták. Talán jobban meggondolják, mielőtt a "játékkonyhás" kosár tartalmát vagy a több ezer darabos legót végiggörgetik a szőnyegen. Mert amikor egy nap már harmadjára szedem őket össze, az nekem picit irritáló. Ennek ellenére most például van Réka ágya mellett pár széthajigált póni, ami tegnap délután óta ott van. Szóltam legalább ötször, hogy szedje őket össze, de nem volt rá hajlandó. Mert jujj, elpakolni annyira unalmas!
Elmagyaráztam neki, hogy sajnos nekem sem élvezet, mégis csinálom. Ha pedig segítünk egymásnak, ők segítenek nekem, mindannyiunknak egyszerűbb lesz az élete. Nekem biztosan. És talán több szabad időm lesz, vagyis extra lehetőségek nyílnak meg meseolvasásra, süti sütésre vagy társasjátékozásra.
Hát hogy aztán konkrétan hogyan kell azt csinálni, hogy a csemetének x kor után természetes legyen, hogy nem anyám nagytakarít, hanem mindannyian és mindenkinek megvan a maga feladata otthon....azt nem tudom. Csak remélem, hogy ahogy nőnek a gyerekek majd rájövök és kitalálom.
