Még be sem léptem a vizsgálóba, az orvos nem várt meg, már közölte a hamarabb érkező Tiborommal, hogy műteni kell Réka kezét. Túl nagy a szög, amit a két csont bezár....Nekitámaszkodtam ott a falnak hirtelen. Erre nem tudtam felkészülni, pedig várható volt. Üres volt a fejem. Tudtam, hogy ez gáz, de attól ez még így volt.
Végül is két választásunk van, várni egy hetet vagy kettőt, hogy vajon a "természet megoldja e", kontroll röntgen, hátha..... Ezt már ott elvetettem, hiszen ha mégis műteni kéne végül, úgy esik majd be Rékám a suliba, hogy na éppen kivették a drótokat a kezéből....3 hónap kínlódás után....Idális állapot....
- Vagy megműthetjük még ma.... ajánlotta a főorvos, az ősz, hosszú hajú. Aki iránt nem sok bizodalmunk volt az elmúlt hetek eseményeinek hatására. Akkor még nem tudtuk azt, amit 3 órával később már igen, hogy itt helyben mindenképpen ő fog nekiesni Réka kezének a szikével meg a dróttal. Így eljöttünk. Hogy hétfőn visszabattyogjunk, megkeressük a baleseti sebészeten és megkérjük, ugyan megműtené e a leánykánkat....És buzgón reméljük, hogy most már végre minden sínen lesz.
Bőgtem azóta sokat. Ennyit már régen nem. Főleg, amikor felhívtam a kolléganőmet és ő azzal vigasztalt, hogy imádkozni fog értünk. Hogy minden jól menjen, ahogy kell. Beszélni nem tudtam, csak folytak a könnyeim. Közben miért gondolja mindenki, hogy azzal jobb lesz nekem, ha elkezd azon sápítozni, hogy hogy fog így írni ősszel Réka, mi lesz szegénykével....micsoda hatalmas nagy bajban vagyunk....Én, Isten bizony TUDOM. De annyira szeretném, ha mindenki befogná. Olyan nehéz gondolkodni az én lelkemmel, szívemmel és utána pofázni megszólalni?
Hát ez egy ilyen bejegyzés. Idegállapotomat, gondolom, nem kell tovább elemezni...
Jövő vasárnap indultunk volna Zalakarosra. Lefoglaltam hetekkel ezelőtt.
Nem tudom tovább fokozni...egyelőre nem.
