Valamikor réges-régen, kerek erdő közepében vettek anyuék nekem egy lakást. Majd egyszer írok egy olyan bejegyzést ebből a nyitó mondatból, hogy valami egészen másmilyen tartalom kerekedjék ki az ujjbegyeim alól, de most nem a kégli a lényeg. Hanem az eladók személye. Középkorú párt kell elképzelni, 45 körülieket. Az uriember közvetlen, jó humorú, mérnők ember, a hölgy óvónéni, csöndes, kedves. Együtt neveltek szeretetben egy pici fiúcskát, 3-5 év közötti huncutkát. Pontos kora nem rémlik már, csak a történetük vésődött belém. Egyszer É. valamivel túl a negyvenen állandó rosszullétektől szenvedett, minden baja volt. Tipikus terhességi tüneteket produkált, de mivel túl vénnek ítélte már magát a babásodáshoz, hát tényleg meg sem fordult a fejében, hogy terhes lehet. Valódi sokként érte a nőgyógyásza diagnózisa. Lacika persze megszületett röpke 7 hónap múlva, cseperedett, szülei szeme fénye lett.
Hogy mindez hogy jutott eszembe? Hát úgy, hogy a hétvégén "szembejött velem" a facebook-on ez a kisfiú. Utoljára akkor láttam, mikor annó a helyi víz- és csatornaműveknél átírattuk az új lakás óráját az én nevemre. A városban sem találkoztam velük soha többé. Az óvónéni Réka óvodájából ment nyugdíjba tavaly, mégsem volt alkalmam egyszer sem megszólítani, érdeklődni, mi a helyzet velük. Talán meg sem ismertek volna, ki tudja?
Teljesen ledöbbentem, hogy azóta Misike leérettségizett, sőt, sebtiben fel is vették az egyetemre. Mintha ez valami országraszóló csoda lenne. Azon gondolkodtam később, miért ért ez annyira a meglepetés erejével, hiszen 15 meg 3 az 18, évekkel számolva is, tudom első elemi óta....Misikére meg nem volt ráírva, hogy örökké 3 éves lesz élete végéig. A helyzet az, hogy lassan abba a korba érek, hogy felnőtté válnak azok a gyerekek is, akik már a felnőtt koromba születtek bele. Magyarán szólva már akkor felnőtt voltam, amikor megszülettek, mostanra lassan, de biztosan ők is felnőtté válnak....Mindez új élmény.
Hát meglepő felfedezéseket teszek az "élet rendjéről", nem mondom....
