A japánban élő magyar anyuka blogjában olvastam pár hete a következőket. Japán óvodákban szokás, hogy március elején (harmadikán, a lányok ünnepén, ha jól emlékszem) HINA babákat úsztatnak le a folyón. A babákat kis rizskosárkákba teszik a gyerekek, úgy engedik a babákat vízre. Ahogy a folyón leúszik a kis kosár, vele úszik minden rossz, egyfajta megtisztulás ez. A gyerekek pedig közben arról álmodoznak, vajon milyen messzire viszi a folyó a kosárkájukat, eljut e vajon a tengerig?....
Nem tudják, hogy nem. Mivel a folyót szennyezni nem lehet, ezért az összes kosárkát nyakig gumicsizmába öltözött anyukák és apukák szorgosan kihalásszák. Nagyjából pár száz méterrel lentebb, a gyerekektől távolabb. A parton összeszámlálják valamennyit és amíg nem teljes a Hina baba létszám, kutatják a vizet.
Ahogy ezt elolvastam, rögtön eszembe jutott, hogy nagyjából ugyanekkor Rékáék is kivonultak jégkrém pálcikából eszkábált kisze bábjaikkal a Tiszavirág hídra csoportostul, óvónénistül, majd "eltemették a telet", azaz a kisze babákat a Tiszába dobták. Eképpen űzték el a telet, a betegséget, nyavalyákat, rossz kedvet és még amit eszükve jutott nemkívánatos. (Gondolom, az elégetés nem volt annyira óvoda konform, mint a babák vízbe fojtása :)
Mindezzel nem azt akarom mondani, hogy jövő évben önként vállalom, hogy búvár ruhába öltözöm és békaemberként 500 méterrel a hídtól összeszedegetem a folyóba hajigált fagyis pálcikákat, mint hős természet- és Tisza védő, valamint édesanya egyszemélyben....hisz nem is tudok úszni...és a Tisza is egyelőre egy csöppet mélyebb, mint hatvan centi....
Csak érdekes...nem?
Ez most onnan jutott eszembe, hogy tegnap a banki ügyintéző elé huppanva konstatáltam, hogy elvesztettem a tárcámat. Pénz- és irat egyszerre. Először nem is voltam ideges, könnyedén fuvoláztam a túl sok kék szemhéjpúdert magára applikáló huszonéves hölgynek, hogy sajnos majd visszajövök máskor, mert ahh...én butácska, elhagytam minden papírom.
Hanem aztán ahogy képen csapott az utcán a szolnoki huzatos szél (lehet olyan egy szél egyáltalán???), megkomolyodtam, hogy tulajdonképpen foggggalmam sincs, hol lehet ama pénztárca. Utoljára akkor láttam, amikor befizettem az ebédet az oviba. Aztán filmszakadás. Nem rémlett, hogy nálam lett volna fenn a csoportszobánál, a zsebembe sem tettem. Úúúristen, csak nem raboltak ki?
Az óvoda kapuján belül már rohantam a Manó csoport felé, Zalán száguldott utánam motoron, szerintem ő még örült is, hogy végre gurulhat, ahogy a lábából kifér. Lihegve, nyelvem lógva feltéptem a lépcsőház ajtaját...és hirtelen szembe áramlott velem vagy 100 japán emberke. Férfi, nő vegyesen. Réka később elmondta, hogy voltak ott "kerek szeműek" is, nem csak "húzott szeműek", hát tényleg voltak.
Ettől még jobban megrémültem. Mintha tűt kerestem volna a szénakazalban. Minden négyzetméteren állt legalább 2 ember. Vagy három. Hogy találjam így meg, amim elveszett? A japánok szépen elkezdték feltölteni a Manó csoportot, megcsodálhatták például, hogy Réka (öt éves, magyar állampolgár, középosztálybeli szülők gyermeke) hogyan fogyasztja el tízóraiát....Valahogy mindez engem momentán nem kötött le. Kissé szerintem hajszolt arckifejezéssel eltátogtam a csoport közepén ücsörgő óvónéninek, hogy találtak e egy pénzárcát, mert el-vesz-tett-em. Nem találtak.
Jobb ötletem nem lévén és mert átmenetileg úgy is mindent japán borított, leszaladtam a földszintre, oda, ahol reggel az ebédet befizettem. Hogy tud az ember olykor apró dolgoknak is örülni. Még végig sem mondtam a mondókám, a hölgy nyúlt a tárcámért. Ott felejtettem, de nem vett ki belőle semmit! - mondogatta háromszor egymás után. Túlzás nélkül mondom, keblebre tudtam volna ölelni és még meg is csókolom, ha nem fogom vissza magam. Megvolt a cuccos!!
Vigyorogva visszabotorkáltam az öltözőbe, ahol a kabátjainkat hagytuk. Akkorra már mindenki tudta, hogy Réka anyukája elvesztette a pénztárcáját, igazgatónő, óvónő, másik és harmadik óvónő. Épp csak a japán banda nem kereste, nem is értem, miért. Megnyugtattam mindenkit, hogy előkerült, ami elveszett, öröm van és boldogság.
Előre engedtek Zalánostul a lépcsőn, mielőtt a japán folyam leereszkedett volna rajta, hogy "menjen csak előre, édesanya!", én pedig restelkedve, rózsaszín orcákkal kirontottam az oviból, mint Zrinyi.
Nem, végülis nincs semmi kapcsolat a két japános történet között, tényleg nincs, csak ebben a sorrendben jutottak az eszembe.
