Mostanában két túránk volt, az egyik a Prédikálószékre (majdnem nem jutott eszembe a neve, súlyos a helyzet...) a másik a Pilis-tetőre, a Boldog Özséb kilátóra. Igazából tök mindegy, csak erdő legyen és szabadon lehessen engedni a kutyát, mert pórázon gyalázatosan mozog. Szóval olyan kirándulóhely kell, ahol kb. nincs senki más.
Igazából egyik sem volt megterhelő, nem úgy voltam vele, mint a Karancson, hogy amikor leértünk a helyről, kb. úgy mozogtam, mint a Walking Dead-ben a figurák, kocsonya volt a lábam és totálisan, hullamód elfáradtam.....A Prédikálószékről Tibinek volt halovány emléke, aszongya, hogy keressünk egy kissé lepukkant parkolóhelyet az erdőben! ...Na hát ilyen volt sok, mit ne mondjak. Végül csak megtaláltuk, bár akkor már nem volt sem térerő, sem semmi. Nagyon meleg volt amúgy - az erdőben nem - szóval jelentős mennyiségű innivalóval indultunk el és bizony jó része el is fogyott. A kutya is megivott két kulacsnyit és még egy 5 l-es Szentkirályi "rózsaszín" víz is figyelt a csomagtartóban.
Óriásplakát nem jelezte, hol kell nekiveselkedni a Prédikálószéknek, úgyhogy azt találtuk ki először, hogy csak úgy elindulunk egy túraösvényen az erdőben, felfelé. Tibi vakargatta a fejét, hogy valami neki nem stimmel, szóval végül megkérdezett egy fiatal párt a parkolóban (ők már végeztek a Prédikálószékkel) , hogy hol kell itt nekirugaszkodni a kilátónak? A gyerekek szerint ez vér ciki volt, hogy minek jövünk a hegyekbe, ha azt sem tudjuk, merre hány méter, de mivel nem volt térerő egyikőnknél sem, hát sok választásunk nem volt. Támogatjuk a kalandos kirándulásokat
, de most vágytunk arra a Prédikálóra, na.
Kiderült, hogy egész rossz felé indultunk, át kellett menni az út túloldalára és ott nekivágni a hegynek. Hogy mekkora a táv, arról fogalmunk sem volt, ami nem annyira jó jel, már a Karancsnál is nagyon rosszul sült el, de Tibi szerint 1-2 .... óra. Hát oké. Volt egy szakasz, amikor egész sok emberrel találkoztunk, gondoltuk is, hogy itt van már a kánaán azaz a cél, de nem. Egy pontos szétváltunk, a gyerekek egy meredekebb, de talán rövidebb irányban indultak el felfelé....aztán visszahívtuk őket, nehogy végképp elveszítjük mindkettőt. Réka ereszkedés közben beleesett a csalánbokorban, de nagyon huszárosan viselte. Sokkal kevésbé visított, mint amikor váratlanul lekapcsoljuk a wifit....
Az út olyan dimbes-dombos volt, hol felfelé, hol lefelé, túlnyomórészt mégis felfelé leginkább - nyilván. Aztán egyszer elkanyarodtunk balra - és onnastól fogva már nem találkoztunk senkivel. Odafenn a kilátóban némiképp párás volt a levegő, szusszantunk egyet, ettünk, ittunk, fotózkodtunk, majd elindultunk visszafelé. Kb. 1,5 óra volt az út lefelé, 3-4 felfelé, már nem is tudom pontosan. Az biztos, hogy az utolsó egy órában annyira megfájdultak a lábujjaim a kis rózsaszín sportcipőben (semmi túracipő, nekem olyan nincs), hogy bármikor sírni tudtam volna vagy csak egyszerűen nyüszíteni. A puha felsőrészű cipőben a lejtőn előrenyomult minden lábujjam és lejöttek a csillagok simán a fák közé fényes nappal is....
A túrát szokás szerint a Mekiben zártuk, nehogy már amit elégettünk, azt ne szedjük rögtön vissza...
A másik túra, az a Pilis tetejére, legmagasabb pontjára irányult, az Özséb kilátóba, ha jól emlékszem 756 m magasan van. (Szolnok ugye kb. 80m magasan virít keményen.) Ez a ballagás másnapján volt, amikor senkinek nem volt kedve kirándulni szerintem, de Réka annyi vinnyogott és nyivákolt, hogy végül délután három óra után (!!!) elindultunk. Strandidő volt, de mindegy. Kisakkoztuk, hogy ha fél 9-kor lemegy a Nap, akkor fél 10-kor lesz sötét (hála neked nyár közepe és hosszabbodó nappalok), vagyis fél 10-re mindenképpen vissza kell érni a kocsihoz. Volt egy felfelé kanyarodó kövesút, de neeeem, mi az erdőbe vetettük bele magukat, mint kiderült, az is egy opció volt, a rövidebb, de visszafelé már az úton trappoltunk lefelé.
Ez a túra is nagyon könnyű, szinte észrevétlenül emelkedünk, semmi izzadság és szenvedés, viszont nem rövid. Egy idő után rátaláltunk az úttestre és rajta néhány közlekedő túrázóval és onnastól fogva ragaszkodtunk hozzá, amíg tartott. Elhaladtunk az egykori rakéta bázis mellett is, ami Zalán fantáziáját nagyon izgatta, de beljebb, a kongó beton termekbe be nem tette volna a lábát.
Egész hirtelen termett előttünk a kilátó, nem úgy volt, mint a Juliánusznál, hogy utolsó lélegzetemmel kapaszkodtam fel a csúcsra.....Fotóztunk, pihengettünk, nézelődtünk és még fenn volt bőven a nap, amikor elindultunk lefelé. Közben találkoztunk nyuszival és őzzel is többször is, a kutya nagyon izgatott volt, ő talán a legjobban, de persze nem engedtük be az erdőbe. Negyed 10-re értünk le és pont éjfélre értünk haza, mert persze még vacsorázni muszáj volt a Mekiben, mint mindig.....
Van még célpont bőven. Hív az erdő, hív minden hegytető, bérc és kilátó.
Titkon remélem, hogy idén még sor kerülhet a Székelykő meghódítására is....majd meglátjuk. Korábbi szállásadónk a Tordai hasadék környékén nem kutyabarát, úgyhogy Diócskával sajnos más lakhatást kell keresni erdélyi napjainkra, ha tényleg újra átruccanunk.
