Tegnap délután, ahogy igyekeztem Réka padjára kötözni az ülőpárnát, egészen véletlenül (de tényleg) bekukkantottam az előtte ülő padjába. Megakadt a szemem 3 darab korongos dobozon. Mivel ebből egy is bőven elég, nem bírtam magammal, az egyiket közelebbről is megtekintettem. Nem tudom, hogy van az, hogy folyton Réka cuccaiba botlok hol az egyik, hol a másik kislány padjában. A névcédula, ami rá volt ragasztva, gondatlanul lett eltávolítva, Réka ovis jele még rajta virított, a kishajó. Meg sem lepődtem egyébként, egész közönyösen adtam oda a kockát Rékának, hogy na most akkor van már neki kettő. Így is hiányzik a leltárból még egy darab, de lényegtelen. Nem értékes tétel.
Amíg pakolásztam, Zalán bejelentette, hogy pisilnie kell, el is iramodott a toalettek irányába. Nem sokára bokáig pisisen jött elő, azt mondta, nem tudta kinyitni a vécé ajtaját. Réka eközben azon pattogott, hogy milyen jogon lép be Zalán a női vécébe. Hiába mondtam neki, hogy 1) Zalán még 6 év alatti, azaz kisfiú, azaz bármely vécébe jogosult belépni 2) tulajdonképpen nem jutott be. Máskülönben nem járna úgy mint egy robot, merev lábakkal a csurom pisi gatyájában. 2 éves kora óta kb. nincs nálam csereruha, így nagyon siettünk haza, meg ne fázzon. Szegénykém, olyan szomorú szemekkel nézett rám, úgy szégyellte magát! Saját magam jutott eszembe, amikor ovis koromban sajnáltam az időt arra, hogy elmenjek pisilni, volt is ebből galibám. Egyszer még a cserebugyiba is tettem olyat, amit nem odavaló.
Tegnap megint azt gondoltam hazafelé tartva a cégtől, hogy mégiscsak jó dolog dolgozni. Persze ezt eddig is így véltem, leszámítva a munkával telt első heteket februárban, max. olykor nehéz, máskor meg elviselhetetlenül nehéz. Volt egy problémakör, amin sokat járt az agyam, rengeteget, napokon keresztül, hogy hogy kellene megoldani. Végül nem bírtam magammal és bő egy héttel a probléma felmerülése után megkérdeztem a nálam sokkal szakavatottabb kolleganőimet, hogy akkor hogy is van ez? Első körben áthúzták, amire én jutottam, jelentősen lelohasztva bennem mindenféle munkakedvet. Majd osztottak és szoroztak és rájöttek, hogy mégiscsak az én verzióm a helyes! Hurrá! Olyan jó érzés volt. Nem mintha forradalmi nagy dologról lenne szó, semmiség az egész, mégis olyan elégedettség félét éreztem hazafelé a buszon. Az élet aprócska örömei....
Azután vágtattam az oviba, ahol az új óvó nénit találtam és a csoportot. Első látásra nem tudta, melyik gyerkőc tartozik hozzám, ami már egy rossz jelnek számít valahol. Majd tanúja voltam, ahogy az eddig kislány azt csipogta I. néninek, hogy Cs. kinn van a folyosón. (Elvileg nem szabad kinn lófrálni a csoportszobán kívül, kivéve, ha mosdóba kell menni az óvodásnak.) Erre I. néni azt válaszolta, hogy hát igen, tudja, de Cs. nem fogad neki szót. Úgyhogy kinn hagyta a folyosón az egyébként valószínűleg enyhén fogyatékos, sima csoportba integrálható (és integrált) kisfiút a nyitott ajtó mellett. Na mondom, ez nem annyira jó.....Eltelt 5 perc, mire M. dadus kijött és beédesgette végre Cs.-t a csoportba. Hiányérzetem volt, hogy az óvó néni nincs éppen a helyzet magaslatán. Hiányzik Ani néni is, a rutinos, a szelíd, a határozott....ezek után ez most már egészen biztos! :(
Tegnap megint azt gondoltam hazafelé tartva a cégtől, hogy mégiscsak jó dolog dolgozni. Persze ezt eddig is így véltem, leszámítva a munkával telt első heteket februárban, max. olykor nehéz, máskor meg elviselhetetlenül nehéz. Volt egy problémakör, amin sokat járt az agyam, rengeteget, napokon keresztül, hogy hogy kellene megoldani. Végül nem bírtam magammal és bő egy héttel a probléma felmerülése után megkérdeztem a nálam sokkal szakavatottabb kolleganőimet, hogy akkor hogy is van ez? Első körben áthúzták, amire én jutottam, jelentősen lelohasztva bennem mindenféle munkakedvet. Majd osztottak és szoroztak és rájöttek, hogy mégiscsak az én verzióm a helyes! Hurrá! Olyan jó érzés volt. Nem mintha forradalmi nagy dologról lenne szó, semmiség az egész, mégis olyan elégedettség félét éreztem hazafelé a buszon. Az élet aprócska örömei....
Azután vágtattam az oviba, ahol az új óvó nénit találtam és a csoportot. Első látásra nem tudta, melyik gyerkőc tartozik hozzám, ami már egy rossz jelnek számít valahol. Majd tanúja voltam, ahogy az eddig kislány azt csipogta I. néninek, hogy Cs. kinn van a folyosón. (Elvileg nem szabad kinn lófrálni a csoportszobán kívül, kivéve, ha mosdóba kell menni az óvodásnak.) Erre I. néni azt válaszolta, hogy hát igen, tudja, de Cs. nem fogad neki szót. Úgyhogy kinn hagyta a folyosón az egyébként valószínűleg enyhén fogyatékos, sima csoportba integrálható (és integrált) kisfiút a nyitott ajtó mellett. Na mondom, ez nem annyira jó.....Eltelt 5 perc, mire M. dadus kijött és beédesgette végre Cs.-t a csoportba. Hiányérzetem volt, hogy az óvó néni nincs éppen a helyzet magaslatán. Hiányzik Ani néni is, a rutinos, a szelíd, a határozott....ezek után ez most már egészen biztos! :(
