2020. március 6., péntek

Apró-cseprő komoly ügyek


Ez a hét nem a csúcspont volt a tanár-ÉN viszonyban, az biztos.

Szerdán egy szomorú Zalánt találtam a kanapén suli után. Kiderült, hogy a padtársa, nevezzük Vivinek, azt állította a suliban, hogy Zalán elvette az ollóját és nem adta vissza. Zalán meg csak lesett, hogy mi van, ő erről semmit nem tud. Noszogatták még párszor, hogy hol van az az olló (nem Vivit, Zalánt!!), majd a nap végén az ofő azzal köszönt el tőle, hogy akkor hozzon Vivinek egy másik ollót. Itt egy picit elgurult a gyógyszerem a történetmesélés követésében. Megeskettem, hogy biztosan nincs e köze az ollóhoz, majd bevágtam magam a laptop elé és pötyögtem a billentyűzeten egy üzenetet az ofőnek.


 Írtam egy bekezdést, kitöröltem, másikat írtam. Még véletlenül sem akartam, hogy indulat legyen akár csak a sorok között is. Ilyesmiket próbáltam tudatosítani, hogy nincs nálunk az olló és nem is volt, sajnos így nem tudunk venni másikat. Szerintem nagyon kis pofás írás volt. Közben jött az üzenet Vivi anyukájától, hogy izé…meglett az olló Vivi táskája alján. Ezer bocs, meg minden. Én nem is rá haragudtam, jelzem, hanem az ofőre. Utálom a kettősmércét. Rögtön a plafonon vagyok tőle az élet más területein is. Adott egy kislány, hosszú seprős szempillával, hullámos fürtökkel, cuki, meg kell hagyni, de miért érdemel kiemelt bánásmódot? Mert hogy megkapja, az biztos. Fordított esetben vajon Vivinek is kellett volna venni egy ollót Zalánnak? Aligha.

A tanerő postafordultával visszaírt, hogy Zalán nem azért szomorú (ő már csak tudja), mert megvádolták igazságtalanul, egyébként is semmiség volt ez, nagyobb gond, hogy eltűnt az üzenője és sokszor hiányos a házija, blabla…beszélgessek már el vele!  Szóval visszatámadott kvázni, ahelyett, hogy szánta-bánta volna azt, ahogy kezelte a történteket. Na ettől ha lehet, még jobban elöntötte az agyamat a vörös köd. Ez a „el van hanyagolva a gyerek, te barom szülő” ,” nem figyelsz oda a gyerekedre eléggé” lenéző pedagógus duma, ettől nagyon felmegy a vérnyomásom, úgyhogy megint visszaírtam neki. Elismertem Zalán hiányosságait, nem lehet mindenki olyan, mint Réka , mintagyerek, vannak nehézségek. Azonban ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy ha pl. valami eltűnik, akkor rajta keressék, csak mert valami cuki muki bájgombóc állít valamit….Egyébként meg amit felsorolt- írtam neki – mindennel tisztában vagyok, mivel minden nap együtt tanulunk, rendszeresen átnézem a leckéjét. Már amiről tudok, mert van, hogy engem is átver a gyerek, de ez már legyen az ő baja. Nem vagyok és nem is lehetek a főállású, hivatásos pót tanítónénije. Plusz nem is akarok az lenni. 


Hogy azóta válaszolt-e, nem tudom, este 11 tájban már nem akartam megnyitni az email fiókomat, nehogy felidegesítsem magam és ne tudjak aludni emiatt. Viszont Réka járt az osztályukban tegnap és pont akkor kérdezte az ofő Vivikét, hogy bocsánatot kért e már Zalántól. Persze nem. Zalán nem is tart igényt rá, el akar ülni mellőle. Mert ez a kis némber simán arcon vágja a vonalzóval, vagy lelöki a tolltartóját szándékosan. Zalán meg olyan mafla, hogy hagyja. Már azt is mondtam neki, hogy nyugodtan üssön ilyenkor vissza, az sem érdekel, ha az igazgatóhoz kell mennem miatta, mert meg kell védenie magát. Farkastörvények vannak, ha valakiről megsejtik, hogy gyengébb, arra rászállnak. Rékáéknál is volt erre példa a fiúk között, most Zalánnál is látom, sajnos pont a saját példánkon. Az csak pikantéria, hogy egy lány is képes molesztálni a kismacsó fiamat. Hát na. Ezek a mai lányok úgy látszik, ilyenek...


A többi tanáros sztoritól most elment a kedvem, úgyhogy inkább hagyjuk, lapozzunk!