Azt hiszem, ma egy kicsit kiakasztottuk M. óvónénit. Réka és én együttes erővel.
Történt, hogy szokás szerint fél 1 tájban átbattyogtunk Zalánommal az óvodába Réciért. Kivételesen Zalánomat mei-tai-ban akasztottam magamra, mert akkor ébredt fel frissiben, ellenben szorított az idő, muszáj volt indulni. Bújós is volt még, álmoskás, hát jobb megoldásnak tűnt a mei-tai a babakocsinál.
Ahogy odaértünk, láttam, hogy még zajlik az ebéd, csukva volt a csoportszoba ajtaja...befelé fülelve a kanálcsörgés dominált az általános gyerekzsivaly felett...hát sarkon fordultunk és kisétáltunk a verőfényes napsütésbe, tettünk egy kört az óvoda udvarán. Ahogy visszatértünk a Katica csoporthoz, egykettőre nyílt az ajtó és dúródott rajta kifelé Réka. Örült nekünk nagyon. Kisvártatva az óvónéni visszahívta a szobába, hogy nincs vége az ebédnek , a desszert hátravan.
Kiderült, hogy egy rajzpályázaton díjat nyertek a Katicások, a díjjal együtt járt például egy csokitorta is, melyet ebéd után fogyasztott el a vidám gyereksereg. Igen ám, de Rékának igencsak mehetnékje volt, nem akart visszamenni a csoportba, hiába nyugtatgattam, hogy megvárjuk, üljön csak vissza és falatozza el kedvenc csemegéjét. Először azt hittem, távozunk rögvest, aztán felfedeztem Rékán a bizonytalanságot is.. Őrlődött a lelkem. Vonzotta a torta, amit L. óvónéni éppen szeletelni és osztogatni kezdett, egyben élénk vörös riasztófények villóztak rögtön kis buksijában, ha látótávolságon kívül kerültünk. Mondjuk egy ajtó egyik illetve másik oldalára.
Mivel az ebéd még tartott és tudtam róla, hogy ez a szabály, becsuktam az ajtót, ahogy Réka végül hosszas vacillálás után helyet foglalt az asztalnál....ám egy percet sem vártam a folyosón, már hallottam, hogy kétségbeesetten ordít valaki odabenn. És mivel a csoport éppen csokitortán osztozkodott, tudtam, hogy senki másnak nem lehet bánata, csak az én lányomnak.
Bár tudatában voltam, hogy M. óvónéni nem szereti, ha anyuka a csoportszobában múlatja az idejét, ez még a beszoktatás idejéről világos lett számomra, megálltam a nyitott ajtó mellett, leánykám is látott, nem akadályoztam a forgalmat. Réka meg is nyugodott, türelmesen várta, hogy neki is jusson a tortából.
M. ekkor megkért, hogy menjek ki a csoportszobából, mert másképp Réka nem fog enni. Azt feleltem, hogy éppen akkor nem fog, ha kimegyek....- de rendben, hátrébb léptem a folyosó forgatagába. Alig csukódott be a csoportszoba ajtaja, Réka már fel is rántotta azt (közel ült az ajtóhoz), mindenképpen látni akart. Így hát elfoglaltam megint állásomat a nyitott ajtóban. M. nem örült. Valami olyasmit mondott, hogy ha minden gyerek anyukája, mamája megjelenne a csoportszobában, hát milyen is lenne az....Felajánlotta, hogy akkor adott helyzetben etessem meg Rékával a tortát odakinn. Egy miniatűr szalvétára tette a tortát és felém nyújtotta. Ohne tányér vagy villa....Mondtam, hogy nem tudom megetetni a zsúfolt, tömött folyosón, Zalán is rajtam kapálódzik....köszi szépen, de hadd egye meg Réka a tortát az asztalnál most már....
Amíg Réka falatozott, - mert végre nekilátott - az ajtóban álltam. M. óvónéni megjegyezte, hogy sajnos nincs több székük, nem tudok leülni. Megnyugtattam, hogy nem is szeretnék leülni, köszönöm szépen...
Réka végül három falattal leküldte a torta felét, majd felállt és enyhén menekülés szerűen távozott.
Nem igazán látom be, miért volt akkora probléma ez az egész. Nem költöztem volna be a csoportszobába, verek sátrat vagy ilyenek...Beíratkozni sem szándékozom. Arról lett volna szó csupán, hogy egy nyugtalan gyerkőc szépen el tudta volna fogyasztani azt az ártatlan tortaszeletet.Ami így nem sikerült, mert Réka úgy evett, mintha minden pillanatban diffundálnék Zalánostul mindenestül. Pont abban az oviban, ahol a családiasságra, rugalmasságra oly nagyon büszkék....Na mindegy, apróság az egész.
Egyébként mondtam már, hogy nem szeretem ezt az óvodát???
