4. nap
Reggel rögtön azzal a kesernyés gondolattal ébredek, hogy ez az utolsó, egész napunk Sümegen. Ránk virradt nyaralásunk utolsó teljes napja.... Máris szomorú vagyok. Ami az én fejemben csak megfordul, Réka perceken belül meg is fogalmazza.
- Nem akarok hazamenni holnap....ne menjünk haza!...... - ezt elismétli vagy ötször csak a reggeliig.
Forró és tikkasztó napnak nézünk elébe, ezért egy gyors (hahaha....) reggeli után úgy döntünk, megnézünk pár nevezetességet a környéken. Később ahhoz úgyis túl meleg volna, csobbanni viszont ráérünk később is. Réka tiltakozón elbődül, kifejezvén különvéleményét, ő azonnal pancsolna, álló nap, egész nap, de többség dönt.
Először Nemeshany felé vesszük utunkat, ahol egy működőképes vízimalom áll (és virul.) Az, amelyiket Bartos Erika is versbe foglalt és erre a tulajdonos, Elemér bácsi, idegenvezetőnk, büszke is, de nagyon. A malomba lépve megérint bennünket a múlt és a történelem egyaránt, az illat dédapáink idejébe röpít minket. 100 éves gépek között ismerkedünk meg a gabonaőrlés fortélyaival, le vagyunk nyűgözve. Ugyan Réka folyamatosan távozásért nyüszít, ami újra és újra kizökkent a múltbafelejtődésből....de úgy teszünk, mint aki mit sem hall.
Réka kikapcsolja magán a nyafogó-nyüszítő programot, amint a sötét, hűs malomból kilépünk a verőfénybe és vele a hőségbe. Pedig még nem is tudja, amit a nálunknál felkészültebb turista igen, hogy a kertben szürkemarha, szamár és kecskék várnak a látogatókra. Busa (a marha neve) igen tiszteletet parancsolóan jár előttünk fel és alá...- persze van közöttünk egy masszív kerítés.....Aztán valahonnan előtör egy szamár, eszeveszett iázásba kezd, ahogy Elemér bácsit meglátja. Városlakó, csacsiból max. Micimackó jámbor Szamarát ismerő gyerekeim egyenesen frászt kapnak tőle első villanásra...
Réka kikapcsolja magán a nyafogó-nyüszítő programot, amint a sötét, hűs malomból kilépünk a verőfénybe és vele a hőségbe. Pedig még nem is tudja, amit a nálunknál felkészültebb turista igen, hogy a kertben szürkemarha, szamár és kecskék várnak a látogatókra. Busa (a marha neve) igen tiszteletet parancsolóan jár előttünk fel és alá...- persze van közöttünk egy masszív kerítés.....Aztán valahonnan előtör egy szamár, eszeveszett iázásba kezd, ahogy Elemér bácsit meglátja. Városlakó, csacsiból max. Micimackó jámbor Szamarát ismerő gyerekeim egyenesen frászt kapnak tőle első villanásra...
A kecskékhez érve Réka és Zalán úgy gondolhatják, éheznek azok a szegény jószágok, napok óta egy falatot sem ettek, mert határtalan lelkesedéssel tömik az állatokat zölddel. Olyan elragadó igyekezettel, hogy amint az Elemér bácsi által "felszolgált" fű elfogy, leánykám gyors gyomszüretbe kezd az istállók mellett az utánpótlásért....De bár ne tenné!... Egyszerre olyan fájdalmas sírásban tör ki, hogy komolyan megijedünk. Jó ég, csalán? Csalán! Nem csalán? De mégis! Az a bűnös. Abba nyúlt az ártatlan. Tehetetlen vagyok, hirtelen csak toporgok egyhelyben, bénít az ijedtség, azt sem tudom, hova nyúljak. Végül a hűtött ásványvizet kapom elő a táskából, azzal locsolom a kezeit, lábait, mindent.... Mire az autóba ülünk, frankón hólyagos az egész gyerök, mintha szántszándékkal csalánba hempergettük volna.
Csalán előtt....
Kecskékkel
Távozóban - ezen a képen egyébként jól látszik, hogy magasságilag nincs meg köztük a 2,5 év korkülönbség....
Melegen elbúcsúzunk Elemér bácsitól, bár szívem szerint inkább menekülésszerűen távoznék, hogy leánykám sebeire mielőbb gyógyírt találjunk. Megígérjük kedves házigazdánknak, hogy visszatérünk hamarosan, amint újra erre járunk. (Az nem holnap lesz, de a csalánt addig is írtsa ki vagy kerítse körbe!) Gondolatban egy patikában szeretnék lenni, mert persze Fenistil az egyetlen olyan dolog, amit nem csomagoltam be az úti patikába...készlethiány miatt.
Útban vissza Sümegre, elszáguldunk egy gyógyszertár mellett, majd egy ritka szép padlófék után ugyanilyen gyorsan visszatolatunk elé. Három idős nénike meg is áll a járdán, égnek áll a hajuk, le nem tudják venni a szemüket rólunk, mint a falu hirtelen ott termett ufó látványosságáról. A patikába berontva persze nem jut eszembe a bűvös szó, Fenistil....égek mint a rongy. Az előttem álldogáló papa a hibás, aki Bilobilt keres, de nincs. Végül némi szánalmas makogás és egy kör barkochba után a patikus hölgy rájön, mit szeretnék és kezembe nyomja az áhított cuccost. Perceken belül Rékám bágyadtan elterül az ülésén, kezét lábát szétveti, mindent vastagon fed az átlátszó, hűs krém....
A püspöki palotához nehezen érünk oda. Meleg van, magasan jár a nap és éget is rendesen. Rajtam kívül senki sem akar tudni arról, milyen lehet az épület belülről, de azért betérünk. Áldott hűs a levegő odabenn, megkönnyebbülünk. Réka viszont fáradt vagy nyűgös vagy szomjas vagy hisztis vagy a csaláncsípés utóhatása a hiperaktivitás, esetleg mind egyszerre, nem tudom, de alig lehet vele bírni. Talán nem véletlen, hogy akármerre járunk a palotán belül, pincsikutyaként követ bennünket egy leányzó, az egyik diák-teremőr. Ami azt illeti, kiskorúakkal egyedül mi nézelődünk és Réka nem éppen mintaszerűen viselkedik. Vagy sikongat, mint egy eszement, vagy a folyosókon sprintel. Harmadik lehetőség nincs. Na itt éppen rohangál...
Kifelé hallom, ahogy egy nő odaszól a férjének/apjának/pasijának:
- A kislány már teljesen kész van.... - kedvem lenne odaszólni valami olyasmit, hogy hát, anyukám, ha tudnád, hogy ez még SEMMI tőle.... - az élet aztán engem igazol. Réka arca átmegy lilába, ahogy max. hisztit ver ki a palota udvarán, mert apja nem hagyja, hogy új hobbijának (kavicsgyűjtés) hódoljon a kétszáz fokban. ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ! - ezt zengi domb és völgy a környéken. Hallja egész Sümeg, ha van füle hozzá....
Egy nagyon gyors ebéd után jöhet a szokásos pancsolás. Mivel a mártózás időpontja végre nem esik egybe Zalán szundi időszakával, így ő is felhőtlenül élvezheti a habokat. Réka sajnos nem engedi, hogy fotózzuk...így róla erről a napról értékelhető fotó nincs. Így járt(unk).
Réka jó kedvében van (palota feledve), kész élmény figyelni kis arcocskáját pancsi közben. Százszor is megkérdezem, hogy nem labdázunk e, nem játszunk e kettesben, de nem fűik hozzá a foga. Kár...Aztán mégis egyszer csak kapja magát, átsétál labdástul a szomszéd medencébe és labdázásra hívja az éppen ott ázó felnőtteket. Nyugdíjas nagypapa, fiatal pár, kamasz fiatalok, egyre megy, mindnek odacsobban a labda és senki nem tud és akar Rékának nemet mondani, megy hát körbe és körbe a labda, középpontban Rékával. Csak nézzük Apával csendben a vízből és nem hiszünk - újfent, sokadszor a szemünknek.
Ahogy uzsonnaidőn túl visszavonulunk a szobánkba, némi szorongással tekintek az előttünk álló esti programra, ami lovagi torna + középkori lakoma. Úgy érzem, két hullafáradt, magát szétpancsolt gyerekkel nem lesz leányálom az egész. Tanakodunk, hogyan mondhatnánk le, mit is tegyünk...Végül Zalán 10 perccel az indulás előtt menthetetlenül bealszik ágyikójában. Felvállalom, hogy mei-tai-ban a hátamra kötöm majd, ahol szundikálhat, amíg tud a lovagi viadal hangorkánjában, aztán ebből sem lesz semmi.
Hirtelen hatalmas zivatar támad, dörög, villámlik, csak úgy csavarja a fákat a szél......A csoport elindul a torna helyszínére, babakocsikkal, kézben babákkal, mi ezt nem vállaljuk be. Az eső még mindig sűrűn esik, erős szél fúj, ahogy nézek a nélkülünk távozó csoport után. Hát.....lemaradunk az esti programról. Valahol megkönnyebbülök....Az bizonyos, hogy lesz miért visszamenni Sümegre, mert ez feltétlenül be kell majd pótolnunk. Hogy milyen lett volna két gyerek után szaladgálni vacsora közben, lovagi torna közben, nem derült ki. Sajnos -Hála Istennek???
Este, vacsoráját letudva, Réka fogja magát és átsétál a vároviba. Annyit rebeg a válla felett, távozóban, hogy ott megtaláljuk és már ott sincs..... Csak lesünk egymásra Tibivel a tányérunk felett. A nyaralás alatt többször előfordult ,hogy egyedül engedtem le a szobából az étterembe, ide-oda, és ez nagyon különös érzés volt. Pici az ilyesfajta önállósághoz és ennek megfelelően aggódtam is miatta, mégis olykor hagytuk, hogy független legyen. Így esik, hogy egész este egészen hülyén érezzük magunkat. Illetve jobb szó rá a FELESLEGES. Úgy figyeljük, ahogy Réka egy csapat gyerekekkel elvegyülve haramiát játszik a bár, az étterem és a vár ovi környékén, mintha nem sok közünk lenne hozzá. Teljesen úgy viselkedik, mintha ott sem lennénk. Azt hittem, ilyen érzésem majd csak a kiskamasz korszakban támad először, de lám, nem.
A sok táncban és szaladgálásban igen elfáradt Réci, így első szóra jön velünk lefeküdni, amikor megpedítjük, hogy biza igen későre jár....Amíg Apa leruccan fotózni a szálloda környékére, én meg is kezdem a csomagolást. A fene egye meg, miért nem nyaralunk minden hónapban?
