Szánom-bánom

Hónapokkal ezelőtt kaptam ezt a díjat (lásd jobbra) Hajnitól és még csak meg sem köszöntem neki. Szánom-bánom, szégyellem és bocsánatot kérek érte. Mindez nem jelenti azt, hogy nem örültem neki vagy nem értékeltem a díjat a helyén (mert igen), csak azt, hogy lusta voltam (szelektíve). Mert persze kitenni kitettem ezer éve. :) Szóval köszönöm a díjat!!! 

És ami utána jött

Nyaralásból hazaérvén, itthon vasárnap tartottuk a szülinapomat. Már aznap este éreztem, hogy valami nem oké velem. Este korán lefeküdtem, gondoltam, reggelre hátha kialszom magamból, de nem így történt. Hétfő reggelre gyanús volt, hogy benyeltem a gyerekek kórságát. Egész héten Sümegen azon filóztunk Tibivel, hogy a változatosság kedvéért hogyhogy most nem kapta el egyikőnk sem a torokfájásos-lázas betegséget, abban maradtunk, hogy bizonyára találkoztunk már ezzel a vírussal és védettek vagyunk. Igazából kegyes volt hozzám a Jóisten, hogy "csak" itthon tepert le a nyavalya, mert klasszul tönkre tette volna a nyaralást. Nekem ugyanis nem csak lázam volt. 

Túl azon, hogy iszonyúan fájt a torkom - minden nyelés felért egy adag kínzással, amit soha (amire vissza tudok emlékezni) nem tapasztaltam - elment, elszállt, tovatűnt minden erőm. Alig vánszorogtam el a vécéig és vissza az ágyból harmadnapra. Lázam is volt, főleg az este hozta elő minden nap. Émelyegtem, hányingerem volt és úgy éreztem, halálomon vagyok. :) 

Emellett rettenetes erővel tört rám a magány. Egyedül maradtam kettő darab gyerekkel, betegen és nem számíthattam senkire. Na jó, ez így erős, mert anyósomat riaszthattam volna, hogy egy tál étel és némi bébisitting most életmentő volna, de nem tettem.  Ahogy Tibi sem. Mindegy. Mindenesetre nagyon elkeserítő helyzet volt és tanulság a jövőre nézve. Még soha nem jutott eszembe, hogy minek vállal két gyereket, akinek semmi segítsége nincs bizonyos helyzetekben, de most bizony ez is felmerült, ha költői is maradt a kérdés. Mindegy. Túléltük.

Szerdán elvitt Tibi a dokihoz (legalábbis asszem, aznap), hogy írjon fel valami hatásos szert a nyavalyámra. A háziorvosunk ismert antibiotikum ellenes, tényleg csak akkor írja fel, ha nagyon muszáj, akkor is mintha a fogát húznák....Amikor előttem ülve elővett egy kis papírt (és nem vényt) már sejtettem, hogy kvázi hiába jöttünk. 

- Aspirin+C tipikus esete. - mondta. - Ez egy jó kis vírus. És nem is olyan piros a torka, fiatalasszony. - azt hittem, leesek a székről. 

Búcsúzóul felajánlotta, hogy látja, milyen rosszul vagyok, ha esetleg tovább romlana az állapotom, akkor szívesen házhoz jön. Fásultan megkérdeztem, hogyan lehetne ez még rosszabb, mire közérthetően annyit mondott.

- Mondjuk jöhet még....csillapíthatatlan fosás. 

Érdeklődött, hogy busszal vagy gyalog megyek é haza, mire a csilli-villi Volvo telepjárója jelent meg a lelki szemeim előtt, ami a rendelő mellett áll, de megnyugtattam a doktor urat, hogy nem egyedül jöttem.

Búcsúzóul még könnyedén utánam vetette, hogy neki is ugyanez a vírusa volt a múlt héten, ha engem ez vigasztal....Nem mondtam neki, de egyáltalán nem vigasztalt. 

Mégsem mentünk hiába, mert a lejárt jogsimmal kapcsolatban kértem tőle orvosi igazolást a meghosszabbításhoz, ami nagyjából 3 percen belül a kezemben is volt. Hurrá, megint lesz jogsim, szolnokiak reszkessetek!!!! :)

Hurrányaralunk - utolsó fejezet

Igazából, amikor autóba vágtuk magunkat Tapolcán, még nem volt biztos, hogy Nagyvázsonyban megszakítjuk hazavezető utunkat. Ahogy viszont begördültünk a kis községbe, a Tojó szinte magától elvezetett bennünket a várig. A hét legmelegebb napja volt a szombati (jellemző), de még mindig kellemes várnézegető időjárásunk volt. Szóval nem szédelegtem a melegben és ugrándoztam árnyéktól árnyékig, a vizet sem kellett magamba dönteni literszám. Amolyan PONT JÓ időnk volt. 

A bejáratnál középkori, hangulatba hozó zene szólt. Néztünk jobbra, néztünk balra, majd a gyerekek egykettőre megtalálták azt a tiszta vizű, hűs forrást a várfal mellett, amibe bőven szórtak már aprópénzt a népek. Zalán bele akart mászni (medencének nézte), Rékának meg könnyelműen azt mondtam, hogy kívánjon valamit (de pszt, hogy mit) és az valóra fog válni. Innestól persze megrohamoztak az ötforintos érmékért és végül 4 darabot összesen be is hajtottak rajtam. Bentebb még van egy másik kútszerűség, naná, hogy oda is be kellett dobni valamit, bármit, csak pénz legyen. Nem árulták el, hogy mit kívántak, bár nem is kérdeztem, csak némán furdalta az oldalam a kíváncsiság. 

Lovag, űrnő vagy kislovag, mindenki megtalálta a maga kedvenc hősét az egyik udvarban. Tiborom itt nem tűnik boldognak, olyan képet vág, mint aki nagyon lefáradt a nyaralásban és legszívesebben húzna haza, de szélsebesen....pedig csak még mindig rühelli, ha a kamerájához érek. 10 éves a kapcsolat és 7 a fényképezőgép. Igen, még mindig.

Zalán a maga bőrén tapasztalhatta ki, hogy a középkorban korán sem volt minden fenékig tejfel. Várak, források, lovagok és kardok ide vagy oda.

Réka szerint vicces volt a kaloda. Nahiszen! A fejét nem is volt hajlandó belehajtani, szóval könnyen beszélt. 

Lépcsőkön fel és le, mindent megnéztünk, amit csak lehetett. Érdekes, hogy jóval alaposabban, mint amikor kettecskén jártunk erre annak idején. Vagy csak már elfeledtem Kinizsi várát az évek folyamán.....

A legmagasabb pontjába a várnak hosszú csigalépcső vezetett, melyet megjegyeztek maguknak a combizmaim. Odafenn erős szél fújt, jóformán nem is találtam szélárnyékot, így nyöszörgő és panaszkodó (valamint betegecske) csemetéimet némi dugi olvadósrágóval vendégeltem meg. Egyből mosolyra derültek a huncutok. 

Amíg a nyalánkságot szopogatták, mi Tibivel a kilátásban gyönyörködtünk (amikor nem azon aggódtunk, ki ne másszanak a mindenre elszánt gyerekeink a várfalra), illetve azon méláztunk, vajon pontosan honnan dobatta a mélybe Magyar Benigna harmadik férjét (kettővel későbbit Kinizsi után)? Abban maradtam magammal, hogy akárhonnan is, az nagyon fájhatott neki. Lefelé csigalépcsőzve bekukkantottunk  Benigna egykori szobájába is,  bár a gyerekeknél a tetszési indexen akkor már magasan vezetett a pottyantós vécé és a lovagi páncél. Kinizsi síremlékéhez érve pedig megkérdezték, hogy "az ott" annyi, amennyi megmaradt Kinizsi Pálból???? Nem, kicsim, az csak márvány (?). Így már nem volt annyira igzi nekik....

Kiérve a várból mindenki szomjas volt és pisilnie kellett vagy pisilnie kellett majd szomjas lett, így időztünk még vagy fél órát a vár árnyékában a fák alatt. Majd nyakunkba vettük az utat hazafelé. A gyerekek - főleg Zalán - az út javát átaludták (fárasztó dolog a tavas barlang Kinizsi vár kombináció), talán az utolsó 45 percre tértek magukhoz. Itthon - mivel a tök üres hűtő és kamra fogadott bennünket, Mekis vacsorát vettünk magunkhoz. Én meg kicsit kerestem még a lelkem, jókedvem, ami bizonyára Sümegen maradt. Vagy legalábbis Nagyvázsonyban. Pár nap múlva utolért engem, no problémó!