Vasútállomás mellett vezet el az utunk a postára. Rékámmal, kéz a kézben. Előtte várakoznak a saját vonatjukra diákok, idősebbek, mindenféle népek. Annyira nem is figyeltem őket, bevallom, de többnyire üdítővel a kézben, telefont nyomogatva, zenét hallgatva, esetleg olvasgatva. Ücsörögnek, ácsorognak, ki hogyan és miként. Észrevettem, hogy Réka nézi őket, kíváncsiak, tűnődőn, egyszer aztán meg is szólalt a maga visszafogott (értsd: túl HANGOS) kis csivitelő hangján.
- Anya, ezek hajléktalanok???
Egyébként az lett volna az aktuális, ha azt kérdezi, Anya, ezek migránsok? De ennek van pár hete, akkor még napi 1-2 ezernél nem jöttek többen a szerb határon át. Tegnap óta le van zárva a határ, szigorúbb törvények vannak érvényben és lám, minő meglepi, van visszatartó ereje a kerítésnek, amiről mindenki tudni vélte, hogy semmi értelme. Emlékszem, amikor legelőször hallottam erről a drótkerítésről, az volt az első gondolatom: Bakker, ekkora gáz van?? - hát az van. Na többen nem boncolgatom a témát, annyi időm már nincs.
