Október 24 a mi házassági évfordulónk, egy (majdnem) elfelejthetetlen dátum. Annak, akinek a nagyszüleit az ötvenes években 3 gyerekkel a kukorica góréba költöztették ki a helyi erők, mert új állatorvos érkezett a faluba és nem volt szolgálati lakás. El tudjátok ezt képzelni? Próbáljátok meg!
Volt olyan is, hogy a beszolgáltatási rendszer szerint két borjút kellett volna leadni a zsíros paraszt nagyapámnak, de csak egy volt.
- Vegyél egyet, Janikám! - kacagta nagyanyám kínjában, hogy kicsordultak a könnyei. Ők megélték a nagy padlássöpréseket, pedig csak papiron voltak kulákok, nem voltak nagy birtokaik.
Amikor anyu konfirmalt 13 évesen, 1956-ban, az egész falu sírt meghatottságában, nem csak anyukám, ahogy elmondta, amit a tiszteletes kiadott neki az ünnep alkalmából felmondani és igazabb volt rá, mint bárkire.
- Vessed az Úrra a te terhedet, ő nem engedi, hogy ingadozzék valamikor is az igaz.....
Szerencsére az állatorvos nem fogadta el a szolgálati lakást, ezért pár hét után visszaköltözhettek a saját házukba.
Egyáltalán nem erről akartam írni, hanem a házassági évfordulónkról, teljes telefon és kütyü megvonásról, lovagló óráról, csikóról, odaégett bulgurról, de mindegy, majd holnap!
