Át vagyunk mosva

A majré már tegnap este mellém szegődött. Korábban, ha bánatom volt, örlődtem valamin,    nehéz másnap előtt álltam, rendet raktam a lomos fiókomban. Vagy kitakarítottam a szobámat. Esetleg katonás rendbe állítottam könyveimet a polcokon. Amióta korosabb, hogyúgymondjam érettebb asszonyság lettem (hehehe...), azóta ilyen lelkiállapotomban rendre SÜTÖK valamit. Csaknem mindegy, hogy mit, csak keverjek, kavarjak, gyúrjak és dagasszak. Így esett a nagy eset, hogy 22 órát is elütötte tegnap az óra, amikor nekiduráltam magam szilvás lepényt sütni. Nem nagy wasistdass és Réka is sokat segített (egy alkalommal akkorát szippantott a fahéjas üvegcsémből, hogy azt hittem, leszédül a székről, de nem...) 23 órára nyálcsorgatva, egy emberként vártuk Rékával és Tibivel, hogy kihüljön a kisült finomság....


Este végülis azzal feküdtem és reggel azzal keltem, hogy nem csinálok nagy drámát az átmosásból. Nem parázom sokat, nem rágom magam és nem sajnálom a végletekig lelkemből kiszakadt magzatomat, amiért ilyen tortúrán kell keresztül esnie. Mert nem olyan nagy dolog az egész. Nem beteg, nem kórházba megyünk, nem műtik, kis túlzással kutya baja. Egykettőre túl leszünk az egészen. Ennek ellenére este az utolsó gondolatom, reggel az első az volt, hogy szegénydrágakisártatlanbáránykám.......... miért miért miért???? És valahányszor gondtalanul rámvigyorogott, bűntudat gyötört. Nem tudta szegénykém, mi vár még rá...

Hajszál pontosan érkeztünk a 10 órás időpontra a rendelőintézetbe, én és Zalán. Egyből megtaláltam a rendelőt, átfutottam egy az ajtóra kitűzott feliratot, miszerint a belső váróba csak behívás után lehet betelepedni...majd gondolkodás nélkül, elszántan berontottam az ajtón. Vártam, hogy majd esetleg kiküldenek és meg kell védeni magunkat, de ilyesmi nem történt. Odabenn, a váróban, mely a két orvosi rendelőt kötötte össze tulajdonképpen, senki nem várakozott, leszámítva egy 2 év körüli  ikerpárt, akik néma csendben, babakocsiban ücsörögve várták sorsukat.

Zalán a hordozóban feszített rezzenéstelenül, a szemét le nem vette rólam. Idegen helyen voltunk, de nem nézgelődött. Megérezhette a feszkót rajtam, nem volt szokása 2 óránál többet egyhuzamban éber állapotban elkölteni, de lassan már háromnál tartott....Ahogy két kislány kijött a doktornő rendelőjéből és apukástul távoztak, egy asszisztens elkérte a beutalót, tb-kártyát, eztazt, majd kisvártatva a doktornő is megjelent az ajtóban, nyugtázta, hogy megérkeztünk.

Majd meglepetésemre mi következtünk. Akkorra nem izgultam annyira, elmúlt a gyomoridegem, csak akkor lettem átmenetileg megint rosszul, amikor átfutottam egy papírt, mely a lehetséges utóhatásokat taglalta.... Aláírtam két példányban, utánam az özönvíz.

Aztán Zalán megkapta az érzéstelenítő szemcseppet, én fogtam le a kezecskéit. Különösebben nem reklamált, hiszen van rutinja szemcseppentések terén, hogy úgy mondjam, már szeme sem rebben....Karomba vettem még egyszer, majd megkértek, hogy adjam át őt a nővérkének és menjek el egyet sétálni. Szólnak, ha végeztek. Ahogy a nővérke a karjába vette, nem sírt Zalán. A doktornéni megjegyezte, hogy milyen kis nyugodt baba!...

Kiléptem a folyosóra, ahol megláttam Rékát és Tibit, akik időközben utolértek bennünket. Nem váltottunk két szót sem talán, már hallottam, hogy Zalán sír, bár ez nem a legjobb szó rá, inkább ordított és visított egyszerre. Rossz volt hallgatni, fura volt, gyomron ragadott az aggodalom....de mire belelovalltam volna magam, a doktornő kidugta a fejét a folyosóra. Már végeztek is. Zalán sirdogált, de a karomban szinte azonnal megnyugodott. 

Kaptunk receptet, ciripelt a nyomtató a leletünkkel, közben én másodszor is megkérdeztem, hogy indokolt volt e a beavatkozás...Rémlett, hogy a doktornő első mondata az volt, ahogy beléptem a rendelőbe: "kétszer is meg kellett szúrni blablabla...".....de itt elvesztett engem a doki, a szakzsargonból egy szót sem tudtam még felfogni, az átmosás hatása alatt álltam. Másodszorra megértettem, hogy két helyen is volt elzáródás a könnycsatornában. Hogy pontosan milyen kifejezéseket használt a doktornő, akkor sem jutna eszembe, ha az életem múlna rajta. Na mindegy.

Az autóba ülve úgy éreztem, egy egész Kékesnyi kő lezúdult a szívemről, lelkemről. Hihetetlenül megkönnyebbültem. Zalán békésen aludt a hátsó ülésen, én meg másra sem vágytam, mint egy puha ágyikóra. Alig több, mint fél órát töltöttünk a rendelőintézetben, de én elfáradtam, mint a kutya. Most 10 napon át megy a szemcsepp naponta 3x, aztán meglátjuk. Reméljük a legjobbakat.