Az utóbbi időben megint elromolhatott az írókám, mert nem tudok normális posztot írni. Az is lehet , hogy egyszerűen nem történik semmi. Olyan, mintha ülnék egy tó partján és a lábam éppenhogy csak belelóg a türkiz színű vízbe, én meg csak úgy vagyok. Elvagyok. Most pont ez a jó. Mondjuk, se tó, se víz, nem érdekes, az életérzés attól még olyan.
Múlt hét hétfőn kontrollra vittem anyukámat a kórházba. Szegény, nem mert nekiindulni egyedül a tortúrának, mert nem tudta, kell e órákat várakozni a kórház előtt sorban állva. Mert persze azonnal fontos volt neki időpontot kérni, ahogy a „szükségállapotoknak” vége lett….nem várhatott a dolog. Már aznap is esett az eső, mint kb. azóta minden nap, csak esett vagy csepergett, esetleg szakadt. Szóval hangulatban voltunk mindketten Tibivel, ráadásul hét órára oda akart érni anyu a rendelésre, merthogy a főorvosassszony nyolckor konzíliumra megy vagy vizitelni, és onnan ki tudja, mikor tér vissza.
Szerencsésen megérkeztünk a kórház kapujába (na mondjuk onnan elküldtek) háromnegyed nyolckor..... Mi még a saját esküvőkről is elkéstünk, nem hogy anyu kórházi időpontjáról, ahol csak a nap volt a biztos pont, ennél pontosabban nem mertek megadni…. Csak azon a bejáraton volt engedélyezett a belépés, ahol annak idején a szülészetre mentünk Apival romantikusan, kézenfogva (frászt volt az romi), de nem nagyon volt idő felidézni az emlékeimet, mert a katonai sátor alatt a sötétben egy nővér felé tereltek. Kérdésére bevallottuk, hogy múlt héten Olaszországban nyaraltunk, a mama elég forrónak tűnik és kehes is….de nem vagyunk betegek ám. Na jó, rossz vicc, törlöm, szóval bediktáltuk, hogy nem vagyunk betegek és lázasak sem és külföldön sem voltunk mostanában. Rögtön ránézésre 36,3 volt mindkettőnk hője. Erről meg az jutott eszembe, a régi szép idők, amikor az ébredési hőmet mértem a tüszőrepedés belövéséhez…de rég is volt!
Odabenn a negyedik emeletre felrobogtunk liften. Anyu elég nehezen találta meg, hogy hol is van az az osztály, pedig évek óta jár ide és nem költöztek sehová idő közben. Az ő tájékozódási képességeit örököltem. Így aztán hasznos volt, hogy elkísértem, nekem sem volt fogalmam sem, hogy kb. egy éve hová jöttünk érte. A liftben még talán most is ott állunk, ha nem jön valami karbantartó és nem szól, hogy a 4-es gomb után az ajtózárás gombot is meg kell nyomni, különben nehéz lesz működésbe hozni a liftet. Hálás voltam neki, hogy nem volt bunkóbb. Én az eü-ben mindenért hálás vagyok, ami egy fokkal jobb annál, hogy belém rúgnak…
A negyediken húsz perc várakozás után – senki sehol – anyukám észbe kapott, hogy hopsza, nem is itt kell várni, hanem az első emeleten, ott van az ambulancia. Gyanús lehetett volna a légüres tér a folyosón, de hát na. A kialakult körülmények miatt nem sejtettem semmit. Itt lélekben felkészültem, hogy négy előtt nem végzünk az tuti, talán le is fogyok, mire anyu innen szabadul, pedig az nem lenne semmi. Kaja az nem volt nálam, csak egy csoffadt kifli. Mire elénk tárult az ambulancia várója, legalább 15-en várakoztak már, többnyire hetven éven felüliek. Mindenkin volt maszk, de a 1,5 métert képtelenség volt betartani, egy idő után szerintem senkit nem is érdekelt, örült, ha le tudott ülni. Itt végül nagyjából 2,5 órát várakoztunk, közben megvitattuk minden létező témánkat kisebb vagy nagyobb vonalakban. A laborban, lenn a földszinten azonnal sorra került anyum, klassz kis sorszámhúzós rendszer van és már végeztünk is, úgyhogy ha jól rémlik, 11-re otthon voltunk.
Egyébként minden frankó volt, gördülékenyebb, mint gondoltam. Néha eltoltak előttünk néhány magatehetetlen beteget jobbról balra vagy jobbról balra – ritkán ugyanazt, amiről eszembe jutott, hogy Réka is árkon bokron keresztül jutott el annak idején a műtőből a szobájába a csuklótörése után és micsoda riadalmat keltett, mert torkaszakadtából ordított néhány pontján az épületnek. Egy-egy rendelésre várók annyira sajnálták szegényt, méltán. Két mosdót látogattunk ,mert anyu bámulatosan képes pisit felmutatni úgy, hogy órákon keresztül nem is iszik semmit. A kórházi szárny fel van újítva, tiszta, rendes. A főorvosasszony úgy beszélt a kisöregekkel, mintha ovis gyerekeket terelgetne, biztos a rutin meg az évek….vagy eredetileg óvónőnek készült ,csak nem engedték neki a szülei, mert orvosnak lenni elvileg menőbb. Anyunak nem tűnt fel a stílus, szerinte nagyon kedves volt a doktornő. Már a nyelvemen volt, hogy megkérdezzem, megjutalmazta-e ezért egy borítékkal, de végül nem szóltam semmit. Úgy tudtom, többszörös próbálkozásait a doki mindig azzal hárítja el, hogy költse a pénzt az unokáira! Nem fogadott el tőle pénzt, ami szerintem érthető és normális dolog.
Ha már egészségügy, múltkor sikerült egyetlen telefonhívással gyógyszert felíratnom, nagyon meg voltam elégedve magammal. Általában vagy rohanni kell, hogy ötre még beérjek meló után a rendelőbe, vagy kivenni fél nap szabit. Na de azt meg a főni nem szereti igazán, úgyhogy akkor már egy egészet veszek ki…Viszont több nap, mint szabi, szóval az ember nem szívesen szórja őket feleslegesen, ha nem muszáj. Nahát, most meg csak tárcsáztam, elmondtam mit akarok és kész. Másnap kiválthattam a Felhőből. Nem szupi?
Na erre csütörtökön Zalán robbant le, mondván, hogy neki fáj a torka. Játszhattam megint a Felhőmmel frankón. Ahogy hazaértem a melóból, mélyen aludt az ágya mélyén, alabástrom arcszínnel, ami eléggé gyanús tud lenni, hiszen nem az a nappal szendergős fajta. Nem volt láza, úgyhogy kapott egy kis ezt és azt a fájdalomra, gondoltam ennyi. Torokfájás még nem a világ vége. Erre mire megyek haza pénteken? Hogy megint az ágyat nyomja, immáron lázas is. Mindenekelőtt a legvérszomjasabb sárkány énemmel száguldottam le Tibihez, hogy kérdőre vonjam, mi az, hogy beteg a gyerek, fél óra múlva már rendelés sem lesz, így tartotta ő a szemét az egy szem fiunkon? (A másik lány.) Gyorsan lezuhanyoztam, mert amúgy szakadt rólam a víz , kerékpárral száguldottam haza, majd egy törölközőbe burkolva, a kádból kilépve rögtön tárcsáztam a dokit. Aki , ugyanúgy, ahogy az én dokim, elsőre felvette. Na jó, ő a mobilját. A dokinő nem egy idegbeteg, pedig hívtam már fel kezdő anyukaként kétségbeesve, hogy mindjárt szénné ég a gyerek, olyan magas láza van és hogy hányás és fosás van nálunk gyors egymásutánban, nem sorolom, mindig meg tud nyugtatni. Már a hangja is olyan, tiszta szerencse, hogy nem tanár lett, mert a diákok biztosan mély álomba szenderednének tőle. Kérte, hogy küldjek fotót a torkáról, lő fel ezt és azt a Felhőbe, aztán meglátjuk, van most egy ilyen pár napos vírus a levegőben. Az jó, ha a levegőben van, mert Zalán az egyetlen, aki tényleg sehová sem jár, imád otthon gubbasztani a négy fel között, utálja a nyarat (nem a szünetet!!!) és alig várja a szeptembert, amikor nem izzad majd (csak német órán, de akkor nagyon). Tiszta anyja a gyerek, bár én már lassan egyik évszakot sem szeretem, mert mindegyikkel csak a cumizás van. Elküldtem a nagy felbontású fotókat , amelyek tankönyvbe illlőek , piros a torka szegénykémnek rendesen. A dokinéni visszaírta messangeren, hogy mik a teendők és jobbulást kívánt. Ennyi.
Most úgy áll a helyzet, hogy talán már a tegnapi nap folyamán nem volt láza, de a torokfájásba bele akar halni szegény gyerek, Réka legnagyobb bosszúságára. Réka szerint Zalán spontán szimulál és semmi baja nincs. Persze és a lázat is maga generálja! – kiáltottam utána pont tegnap, ahogy sértődötten felviharzott a fúria az emeletre a szobájába, hová máshova? Ezeknek minden bajuk van, ha véletlenül az egyik egy hangyányival több figyelmet kap. Ezt patikamérlegen számolják nálunk, katasztrófa. Ilyenkor sajnálom, hogy nincs még legalább két gyerekünk, mert akkor jobban belezavarodnának a nagy számlálásba.
