Vasárnap reggel szelíden ébresztettem, hogy úgy élje meg, teljesen magától tér magához. Hancúroztunk még egyet az ágyban, kergettem finoman a lakásban, mire sikerült felöltöztetni, pár falatot belé is diktáltam. Idillien peregtek a reggel órái. Pontosan fél 9-re készen álltak, hogy Tibivel elinduljanak az edzésre, mely 9től kezdődött a Zöld Házban. És akkor elhangzott az a bizonyos bűvös mondat.
- Nem akarok menni...nem megyek.....
Majd még egy.
- Utálom a focit.
Ami persze nem igaz, mármint az utóbbi, de varázsütésre oda lett a varázs és felszállt a rózsaszín idill is. Következett negyed óra finom rábeszélés Tibi részéről, nógatás, biztatás. Tudtam, hogy mindegy, ha egyszer nem, akkor nem. Én betettem volna az autóba úgy is, ha nem tetszik neki, úgy is ,ha sír, mert tudom, hogy mire kiérnek az edzésre, belekezdenek a fociba, megjön a kedve, fülig szalad a szája és remek 1,5 órát tud majd maga mögött. Tibi nem akart erőszakot, mottója, hogy semmit sem szabad erőltetni. Én, bevallom, dühös voltam. Finoman szólva. Máshogy csináltam volna. Beláttam azért, még vérnyomásom legmagasabb régióiban is járva, hogy így tényleg nem lehet semmit csinálni. Hogy hátulról kell lökdösni, óráról órára megy a huzavona, akarja, nem akarja, nincs kedve, beáll e, nem e...Az egyesület is olyanokat keres, akik AKARJÁK a focit és nem bottal kell lökdösni, hogy labdába rúgjon. Ha nem, nem. Feladtam.
Az a probléma és a dilemma, hogy Zalán ILYEN. És felmerül a kérdés, hogy ilyenkor mi a búbánatot csináljon a kedves anyuka, apuka? Mennyira hagyja annyiban mindezt? Zalánnak semmihez nincs kedve, sem oviba járni, sem úszni járni, pedig mindkét helyen jól érzi magát, vannak nagyon jó cimborái. Semmit nem akar csinálni, ami közösség és ahol meg kell nyilvánulni, akkor sem, ha éppenséggel ügyes valamiben. A foci kapcsán is azt motyogta, hogy ő a legbénább a csapatban, ami nem igaz. Vannak ügyesebbek, nem azt mondom, de ők már a bölcsiben is rúgták a bőrt. Zalánban még 10 edzés sincs.
Nekem az volt a taktikám, ami most úgy tűnik, csúfosul összeomlik, hogy majd a foci illetve az úszás terén nyer annyi önbizalmat, hogy ki tudjuk lendíteni ebből a bezárkózásból és negatív előjelű önbizalomszintből. A focit, úgy néz ki, kihúzhatjuk a listáról nyugodt szívvel. Én nagyon sajnálom, kudarcként élem meg. Mint szülő, a saját kudarcomként. Ugyanúgy, ahogy Zalán önbizalomszinte önmagában az számomra. Azonban megyünk tovább, az élet nem áll meg, még az úszással kapcsolatban nem játszottam ki minden kártyám, ott van a talonban Gyuri bácsi (aki Rékát tanította annak idején úszni)....
