Múltkor válogattam Réka ruháit, mit kinek adhatok, ajándékozhatok el, amikor kezembe akadt egy sötétkék kantáros farmerruha, amit már egy ideje árultam a facebook aktuális csoportjában ám nem kellett a kutyának sem nem igazán kapkodtak utána. Pedig klasszikus szabású, örök divat, teljesen újszerű és nem is kínáltam drágán (2000 Ft – bár most hogy leírtam, ez lehet, hogy mégis borsos ár a használt ruhák piacán, fene tudja).
Akárhogy is, gondoltam teszek egy utolsó próbát, hátha az elmúlt egy évben megtetszett a ruha Rékámnak. Ha már eladni nem tudtam. Azzal érveltem nála, hogy cicanadrágot is húzhat alá, pólót, vagy hosszú ujjút, akár mellényt is. Igyekeztem, hogy ne legyek rámenős, mert akkor vége a ruhának, csak úgy finoman, lágyan, nőiesen…..érzékeny hangszer az én Rékám. Két pillanat alatt a leányra csatlakoztattam a rucit, kettőt léptem hátra és leesett az állam. Egy mini nő állt előttem. Úgy állt rajta, mintha ráöntötték volna, a csípőjére rásimult, a szoknya maga térdig ért. Nem is volt hirtelen szavam, csak figyeltem, ahogy illegeti-billegeti magát a tükör előtt, mint egy igazi kiscsaj….Tetszett neki! Sőt, másnap abban ment iskolába, harmadnap is és beszámolt róla, hogy még a tantónéni is megdicsérte, milyen csinos benne. Az biztos, hogy cicanadrág – póló kombóhoz képest jelentősen öregíti a kisasszonyt, még akkor is csak pislogtam, amikor a ruhát már egyébként megszokta a szemem. Megböktem Tibit, hogy nézze meg , mekkora lányunk van. Amolyan büszkén. Mire ő sajnálatát fejezte ki, hogy brühühü, igen, pedig kicsinek milyen cukipufa, imádnivaló volt…most meg nagylány, aki nem hagyja magát puszilgatni.
Kicsit csodálkoztam, mert általában az én szerepem itthon a múltba révedős, könnyes nosztalgiás, időt megállítani akaró…. és Tibi a férrrrrfi, aki elfogadja a tényeket, amiket az élet hoz elénk. Mármint könnyebben veszi azokat, mindenképpen simábban, önmarcangolás és siránkozás nélkül. Ez az adott helyzet most kivételes volt, mert olyan élmény volt legeltetni a szemem Rékán, hogy milyen szép, milyen helyes, milyen nagy lányunk van, hogy meg is feledkeztem arról, hogy visszasírjam a régmúltat. Az általában akkor jut eszembe, amikor régi, elfeledett videók jönnek szembe velem itt vagy ott és olyankor mindig megdöbbenek, hogy jé, ilyen csöppen is voltak?? Réka valaha beszélt kissé sejpesen is? Valahogy egyébként nem is szeretek régi videókat vagy fotókat nézegetni, egyrészt azért ,mert nem kellemes szembesülni, hogy sem szebb, sem csinosabb nem lettem, másrészt mert olyankor tényleg torkon ragad a nosztalgia. Szó szerint.
Egész más az eset Zalánnal, aki ugye a kisebbik gyermek. Múltkor eszembe jutott Törpsuli után, hogy most aztán már visszavonhatatlanul vége lesz az ovis időszaknak belátható időn belül, néhány pillanat múlva itt a június eleje, elballag az oviból és lesz két iskolás gyermekem. Sehol egy ovis, de még nyomokban sem. Eszembe jutott a következő évnyitó, amikor – optimális esetben – Réka már a negyedikesek között ácsorog a B-sek tömbjében, Zalán pedig a padon, mint leendő, felavatandó elsős. Uram fia, rám jött a pityereghetnék iziben. Elfojtottam, nem zokoghatok a meggyszósz fölött (asszem az volt).
Erre mondaná Tibi, hogy biztos nem soká menstruálok vagy már éppen menstruálok, ha ilyesmin bőgni tudok. Na ilyesmin tudok. Pedig kilóg már Zalán az oviból (igaz, van olyan pajtija, aki ősszel 8 éves lesz és elsős!!! Durva. ) és az élet rendje, hogy 7 évesen iskolába menjen. Viszont maga a tény, hogy a pici fiam iskolás korú lett…na azt fel kell tudni dolgozni. Időbe fog telni. Pedig olyan örömmel vettem neki az iskolatáskát is, izgatottan válogatok íróasztalok között is - aminek még nem igazán van meg a helye, de biztos megoldjuk. Szóval várom valamilyen szinten a sulit...amúgy meg nehéz lezárni már megint egy korszakot. Nekem ez mindig nehezen megy, na. Sokszor úgy is, ha az a korszak nem volt habos torta.
Lehetséges, hogy nem lenne semmi bajom, ha lenne itthon még egy 1 éves, bár a sulinak akkor sem örülnék, csak esetleg megkönnyebbülnék, hogy logisztikailag egyszerűbb lesz az élet, nem két helyről kell begyűjteni őket, hanem immáron egy oskolában okosodnak. Vagy fene tudja. Én úgy emlékszem, Réka esetében vártam a sulit, nem volt gond otthagyni a gyenge ovit. A ballagáson is csak azért pityeregtem, mert a zord és katonás dadusnéninek is megremegett a bajsza és könnyeit törölgette, amikor felcsendült a Múúúlnak a gyermekévek....és a nagycsoportosok lufijai, a héliumosak mind messze szálltak fel az égbe. De Zalán más, mert ő az utolsó gyermekem, aki búcsút mond az ovinak és szerintem ez lélektanilag más. Vagy nem??
Persze a helyzet csak fokozódni fog, tudom én, hiszen az alapítványi bálon is, a keringőt táncoló nyolcadikosok láttán az ember lélegzete is elakad helyenként (főleg ami az anyányi lányokat illeti). Ott pörgött forgott D. is közöttük, akit másfél évesen láttam először, egy bilin ült és a nagymamája tornáztatta, hogy mondja el szépen nekünk hol lakik, hány éves és mi a neve. Ősztől meg gimnazista lesz. Döbbenet és varázslat. Nem lehet más. :)
Tudom, ez a sors vár az én gyerekeimre is, már most sem igénylik, hogy velük játsszak, megoldják ők ezt ketten vagy akár egyedül is, mindig is elmolyoltak egymagukban. Ma még igénylik az esti mesét, de annak is hamarosan bealkonyul, valószínűleg. Igénylik az ölelést, a simi-simit, a jó szót, hogy kiöntsék a lelküket, meséljenek (lehetőleg egyszerre), panaszkodjanak és segítséget kérjenek. Szívesen veszik, ha rendet tartok az asztalukon, beágyazok helyettük és rendet tartok a szekrényükben. Imádják, ha valami finomat főzök nekik. Olykor elég, ha csak hozzám bújhatnak.
Most valahogy elvesztettem a fonalat a bejegyzés végére, nem tudom, hová akartam kilyukadni és már fél tíz elmúlt, úgyhogy ideje nekem is ágyba bújnom.
Szóval, izé..... így szépen lassan cseperednek a gyerekek, mi meg csak gyönyörködünk bennünk….. de hogy hová a nyavalyába tűnt el az utóbbi 5-10 év….én nem tudom.....
