Valamikor még Advent előtt összefutottam az egyik ismerősömmel, Krisztivel. Kislánya , a törékeny Annácska, 3 éves, elsőgyerek, van egy huga....akit anyukája még a széltől is féltve óv, ugyanúgy ősszel csapott a lecsóba kezdte az ovit, mint Zalán. Előtte nulla közösség (na jó, pici játszó bölcsi Anyával) . Nagyon meglepett azzal, amit mesélt. Nem volt szükség beszokási időszakra, Anna első nap vigyorogva szökellt be a csoportszobába a gyerekek közé, semmi sírás, semmi hiszti. Mintha világéletében csak arra várt volna, hogy ovis lesz. Délután, amikor ment érte az anyukája, még morgott is, hogy miért kell olyan korán hazamennie. Persze visszakérdezett Kriszta, hogy no és Zalánnak mi újság? Szereti az ovit? Én meg csak hápogtam ostobácskán, még mindig az elhangzottak hatása alatt állván.....
Én ezt nem értem. Az én gyerekeim miért nem szeretik az ovit sohasem kiscsoportban???? Hol a gubanc? Végül is Réka nyűgjeit megoldotta az óvoda váltás, de Zalán?? Ma újra oviba vittem. Már itthon minden baja volt és minden szíre-szóra sírva fakadt. Az ovi kapuján belül pedig indult a könnytenger. Hogy ő nem akar oviba járni. Pedig én nem bírom a könnyeit, mintha körmöt csiszolnának iskolai táblán, olyan érzésem van a gyomrom tájékán.
Amíg Rékát "elintéztük" Manóéknál elterelődött a figyelme egy csöppet, majd ahogy elindultunk lefelé a Napraforgók felé, megint megnyitotta a zsilipeket. Sírt, mint a záporeső. Igyekeztem minél gyorsabban kipakolni, elrendezni a holmijait, majd összebújtunk, sutyorogtam neki pár mondatot és bekukkantottunk a csoportba. Zalán nem engedte el a nyakam, csöndesen bár, de itatta az egereket. Némi melegedés után, átvette Cs. óvónéni, én meg maxi sebességgel megcéloztam az ajtót. Képemen vigyor, még integettünk is egymásnak. Megszakad a szívem, komolyan. Remélem, jövő hétre jobb lesz...
