Már nem kérdez sokat, érkezésünk sem dobja fel, mintha a saját kis világába húzódott volna vissza. Leginkább az kelti fel a figyelmét, ha a folyosón megcsörren egy telefon, vagy valaki kiált valamit a nővérpult felől. Nem is értem, amit mond, talán ebbe is belefáradt. Pedig én voltam az egyetlen eddig, aki szinte minden szavát értette, tesóm hitte is, nem is.
A combja valószínűtlenül vékony, mintha csak a puszta csont és bőr lenne, semmi több. Örökké dolgos keze nem sokban engedelmeskedik. Megetettem, megitattam, bekentem az arcát speciális krémmel, mert nagyon száraz neki. Úgy tűnt, jól esett neki. Aztán fájdalmai támadtak, kényelmetlen volt az ülés kinn a széken, vissza szeretett volna feküdni az ágyába. Szóltam a nővéreknek, de nem engedték. Azt mondták, ez afféle "büntetés" is, mert a bácsi vetkőzik és a pelenkája tartalmát mindenhová odakeni....Hát csak üljön a fenekén napi 2x2 órában. Nem szóltam semmit, összeszorult a szívem, nyeltem nagyokat. Aztán megvigasztaltam, hogy nem baj, majd jön Tibi hamarosan, visszatesszük mi együtt az ágyába. Végre elkaptam egy fél mondatát, megkérdezte, hogy mikor. Minden percben vártam már. Onnastól nagyon figyelte az ajtót és amikor feltűnt Tiborom barna dzsekije a láthatáron, oda sem kellett néznem, tudtam, hogy nem más látogató érkezett. Együtt felállítottuk aput és áttettük az ágyára. Végre tudott egy kicsit pihenni. Nem szeretem ezeket a nővéreket...Az sem igaz, hogy mindenki azt kapja, amit megérdemel.
Nagyon sokat jár mostanában eszemben. De sosem úgy, ahogy most látom, vagy ahogy az elmúlt években. Látom, ahogy leakasztja a műhely kulcsot és jön, megy a kertben, ahogy jó étvággyal vacsorázik, ahogy frissen fürödve, tiszta, illatos pizsamába bújva várja a Híradót, ahogy focimeccset néz, sakkozik tesómmal, sakk könyveket bújik. Vagy éppen ahogy nevet, amikor vicceket mesélek neki a megyei újságból. Ahogy előhúz egy fürt szőlőt, szépséges barackot, saját termésűt és meglep vele bennünket, ahogy az unokákban gyönyörködik.
Gyerekkoromban úgy bűntetett, ha rossz fát tettem a tűzre, hogy nem szólt hozzám, levegőnek nézett. Jobban fájt ez, mint amikor anyu kiabált velem vagy kaptam tőle egy nyaklevest. Hagy ordítson, majd abbahagyja, de hogy apu semmibe vesz, az a lelkemig hatolt mindig. Mostanában érzem azt, hogy lassan felnövök. Nem 18 évesen, diplomaosztókon, sem nem amikor megszülettek a gyerekeim, hanem most, hogy valamilyen szinten napról napra egyre inkább elvesztem aput. Szeretném megmenteni. Ölbe kapni, haza vinni. Minden gondját eltörölni. Szeretnék még időt. De már sok mindenhez késő van.....elkéstem.
