Vasárnap a gyerekek meglepően korán ébredtek, bezzeg, ha iskolába kell menni, Zalán mellett harangot is kongathatnak, ő csak átfordulna a másik oldalára és magára húzná a takaróját. Én ismét rosszul aludtam, így nem nagyon volt kedvem 9 körül lemenni reggelizni, de muszáj volt, hogy ne vesztegessünk sok időt.
A reggeli alatt megbeszéltük, hogy elmegyünk túrázni az Ilona völgyi vízeséshez. Hazánk földrajzát ismerve, nem gondoltuk, hogy valami csoda lesz maga a vízesés, de bántam is én, csak erdőben legyünk. Előző életemben tutira valami erdei állat lehettem....Mivel elfogyott a vízkészletünk (nem is beszélve egyéb üdítőkről), keresnünk kellett egy boltot is, amely legalább délig nyitva van vasárnap. Ez nem is volt olyan egyszerű Mátraszentimrén, fenn a hegytetőn, legközelebb, ha a keleti irányt néztem, Parád volt az első, ahol az út mentén egy COOP boltba botlottunk. Padlófék, kiszáll, bemegy, vásárol, fizet, távozik. A gyerekek feltankoltak gumicukorból és egy kis csokiból is, én meg örültem, hogy nem fogunk szomjanhalni.
Eredeti terv az volt, hogy az Ilonavölgyi vízesés mindenkinek ideális, nekünk is, a kamaszoknak is és a kutyának is. Szóval Parádfürdőn az Erzsébet Hotelnél letesszük az autót és onnan gyalog sétálunk fel a vízesésig. Azonban a gyerekek - főleg Réka - hallani sem akart erről. Így némi tanakodás után visszaültünk az autóba a roppant csalódott kutyával együtt és araszolni kezdtünk közelebb az erdőhöz. A leírás szerint a Szent István kúttól 2 km a túra, Parádfürdőtől pedig 5, ez utóbbit ugye leszavazták a gyerekek. Szóval elkezdtük keresni ezt a kutat, amit ugyan végül nem találtunk meg, de ott parkoltunk le, ahol a legtöbb autó állt. Közben az út egész zsúfolt volt mindazoktól, akik szintén erre a túrára vállalkoztak ezen a napon. Nagyon nem voltam elragadtatva, nem szeretem, ha nagy a tömeg, mert nem tudni, kit zavar a kutya, kit nem, Diót pedig képtelenség az erdőben pórázon tartani. Ahogy kiszálltunk a kocsiból, pont állt ott egy térkép, de én csak akkor tudtam volna elmenni rajta, ha leteszem a földre, szóval felejtős volt az egész. A többiek viszont okosabbak voltak, Réka mondta, hogy 3,5 km a vízesés a tábla szerint. Szupi. Valahogy elfelejtett a lány vernyákolni, hogy sok az a 3 km, mert a tisztáson feltűnt pár ló és ilyenkor szerintem ő transzba esik. Egy könnyű séta volt az egész először egy aszfaltos úton, talán gesztenyesoron?
Itt az volt a legemlékezetesebb, amikor Zalán egy tisztásnál felkiáltott, hogy jaj, de szép levél!! és azzal bevette magát a bokrok közé pisilni....Majd jött vissza megkönnyebbülve és vigyorogva. Kanyarogtunk jobbra és balra befelé az erdőben és bár nem sütött a nap, vagy legalábbis nekem nem rémlik, azért klassz volt nagyon, az a bizonyos varázslatos erdő megint....
Az utolsó talán 500 méter már meredekebb volt, babakocsival nem boldogultunk volna mondjuk, de nem is volt vészes. A vízesésnél a gyerekek egy szó nélkül követték a többi kamaszt és felmásztak oda, ahonnan a vízesés hullik, fel a sziklára....Szerencsére egyik sem zuhant le vagy törte ki a bármilyét, eléggé megkönnyebbültem, amikor végre lemásztak onnan. A vízesésnek nem volt túl bő vize, de legalább létezett és csordogált. Kellemesen elfáradtunk, én majdnem el is aludtam a visszafelé vezető úton az autóban.
Később még tettünk egy rövid túrát a kutyával, mert nagyon izgatta a fantáziámat a zöld jelzéses ösvény, ami a szálloda mellett, előtt kanyarodott meredeken lefelé....Amikor megtettünk 300 métert, már tudtam, hogy súlyos hiba volt, mert visszafelé meg fogok halni, olyan meredek volt végig az ösvény...de mindegy. Ráadásul amikor leértünk az aljára, kanyarodtunk még ide-oda és már sötétedett, szóval vissza kellett fordulnunk. Nem akarunk a sötétben bolyongani egy erdőben. Szóval amilyen könnyen leereszkedtünk a völgybe, folyt is ott valami patak, talán a Narád....olyan durva volt nekem visszafelé az út. Igaz, Tibi nem igazán lihegett, de engem kikészít a túl meredek csapás, nem vagyok elég edzett ezek szerint. Úgyhogy amikor megláttam a falu házait az erdőből kifelé haladva, hát nagyon örültem. Találtunk pár légyölő galócát is csak úgy a semmiben a bokrok alatt. Annyira nagyon szép volt, még ha gyilkos is, hogy csak na. Ez az a bizonyos gomba, amit gyerekkorunkban idillien rajzoltunk (én mindenképpen) a rétre, piros alapon pettyes gomba.
Szóval ahogy kiköptem a tüdőm a túra végén, visszatántorogtunk....tam...a szállodába. A kutya egy kicsit szánakozva nézett rám, de nem nagyon érdekelt, legalább végigcsináltam.
Mivel nem sok mindent ebédeltünk aznap, korán vacsoráztunk, ami nem szokásunk. Hat órakor már ott dörömböltünk volna az étterem ajtaján, de már nyitva volt, sőt szinte foglalt is volt az asztalok java. Gyorsan letoltuk a sütiket is, majd a többiek még wellnessezni mentek majd asztalinteniszezni, én meg néztem a Sztárban sztárt a tv2-n nagy elégedetten.
