Képzeld, anya!

Eddig jutott Rékám, aztán az óvoda forgatagában elvesztett engem szem elől, torkán akadt a szó. Egykettőre átvágta magát a zsibongó és hullámzó "tömegen" és végre cuppanós puszit nyomhattam a képére. Láttam rajta, hogy nagyon izgatott. Valami történt, valami jelentőségteljes és fontos. Arcocskája, szemei csillogtak, majd' kiugrott a bőréből.

- Képzeld, anya, ma kakáltam a kisvécébe!!!! - egy másodpercre meghökkentem, másra számítottam (bár fogalmam sincs, mire, de másra), aztán nyomban átéreztem örömét. Eddig mindig hazahozta a barna csomagot, esze ágában sem volt máshol kakálni, mint itthon. Hurrá, újabb megtört jég...

Persze az óvónéninek most sem szólt nagyszabású (és talán igencsak sürgető) szükségletéről,  dadusunk pedig hónapok óta nincs, hát annak sem igen tudott jelezni. Réka elbeszéléséből kiderült, hogy kivárta a ritka pillanatot, amikor senki nem volt a vécében, kakált egyet ügyesen, és egyedül kitörölte a fenekét (ahogy itthon). Ja, nem, a vécét nem tudta lehúzni...viszont Marci igen, ő segített neki. (Itt is köszönet neked, Marcikám.) Hogy mindezek után kezet mosott e, bevallom, nem mertem megkérdezni, bízom benne, hogy igen....

Nem, még mindig nincs hír ovi ügyben. Már csak három nap....


UI: Este mégis rákérdeztem a kézmosásra, mire Réka mű sajnálattal a hangjában: " Óooooo....azt elfelejtettem......"