2014. március 17., hétfő

Ovis pszichológusnál



A pénteki napot naggyon leszerveztük, "kilogisztikáztuk" Tibi és én. Először elvisszük az oviba Zalánt, majd Rékával átrobogunk a Nevtanba I. nénihez. Innen az óra leteltével együtt átautózunk vissza az oviba, a pszichológus nőcihez (persze előbb kidobjuk Rékát a Manó csoportnál). Eredetileg azt szerettem volna, ha együtt ülünk le beszélgetni a pszichológussal (továbbiakban T.), ám Tibinek szokás szerint akadt sürgősebb dolga, szóval itt elviekben megint szétváltunk, hogy 60 perc múltán Tibi visszavihessen a munkahelyemre, ahová 8 után legközelebb csak 10-kor döcög el busz....Azonban....saaajnos ritkán alakul az úgy, mint ahogy megtervezzük, ugyebár.

I. néni sajátos bosszút állt Tiboromon, aki a múlt héten "elfelejtett" Rékáért menni a nevtanba. Olyat tett, mint még soha: negyed órával TOVÁBB tartotta a foglalkozást, így borította a terveimet. Talán úgy gondolta, úgy sem leszünk pontosak? Akármit is gondolt, háromnegyed 9 helyett 9 után hozta elő Rékámat a szobájából, ezért már csak elméletben volt esélyünk negyed 10-re visszaérni az oviba. Mondtam már, hogy utálok késni?

Amikor 9 óra húszkor a busz még kényelmesen pöfögött a péntek reggeli csúcsban, néhány megállóra az ovitól, fásultan pislogtam ki az ablakon. Utálom vagy nem, elkésünk csúnyán. Ekkor csörgött rám T., hogy késésben van , de hamarosan érkezik az oviba. Ettől új erőre kaptam, annyira kapitálisan csak nem késünk el, ha T. is megcsúszott az időben....Az oviba berontva felrohantunk az emeletre Rékával, átadtam az óvónéninek azzal a felkiáltással, hogy "meghoztam, de már megyek is tovább". Így végül x perc késéssel (10-15?) lerogytam T. vel szemben egy icipici iroda icipici ovis székére. 

T. tulajdonképpen szimpatikusabb volt, mint gondoltam. Egyáltalán nem lengte körül pszichológus szag, hogy úgy mondjam. Egy kedves nő, akit érdekelt, amit meséltem neki. Hogy úgy éreztem, vevő a humoromra, külön imponált nekem, bevallom. Ahogy a bevezetőjét felvázolta,  rájöttem, hogy még az életben nem láttam az oviban vagy legalábbis nem ragadt meg az arca az emlékeimben. Pedig a kisfia is a mi ovinkba jár, igaz, a speciális csoportba....

Nem először és talán nem is utoljára elmeséltem egy nagy hosszú monológban mindazt, ami hirtelen eszembe jutott Zalán dadogásával kapcsolatban. Ezután egy kérdőív alapján következtek T. kérdései, terhesség, szülés, mozgásfejlődés, alvási szokások, beszédfejlődés, ovis beszoktatás, fütyi műtét, tavaly nyár, idei nyár...Mivel pszichológus előtt ültem, még azt is elrebegtem nagy kitárulkozásomban, amit máshol nem szoktam, hogy Zalán szilvakék fejjel született, hozzátéve, hogy 10/10-es Apgar értékkel. 

T. aztán összegzett, hogy hirtelen semmit nem talál, ami okot adhatna a dadogásra. Családi "hagyománya" ennek nincs, sem más görcsös betegségnek (pl. epilepszia), nem jutott eszembe semmi olyan esemény, ami 2-2,5 éves kora között történt és valami megrázó erejű lett volna, pl. hirtelen napokra eltűnik valamely szülő (elutazik, kórház stb.). T. szerint maga az érzelem megvonása is elég lehetett. Igen ám, de ilyen sem volt. Ott kutakodtam a fejemben, visszarepültem Zalán 2. szülinapja tájékára, mert T. szerint akörül lehetett valami gubanc. Egyrészt elvesztek a részletek, mint szürke szamár a ködben, másrészt a mi viszonylag unalmas életünkben semmi nem ugrott be, ami azon a nyáron kb. történhetett..... Majd esetleg átolvasom a blogot, visszamenőleg, hátha találok valamit. T. azt mondta, nem kell hogy nagy dolog legyen, csak olyasmi, ami blokkol valamit Zalán kis lelkében. Széttártam a kezem, hogy egyelőre nincs ötletem. Hisz én már mindenre gondoltam. Vagy mégsem?

Ekkor jött a számomra váratlan kérdés, hogy van e a családban olyan személy, akivel nem tartjuk a kapcsolatot. A sok NEM és NINCS után jött egy "VAN". Tibi ugyanis nincs beszélő viszonyban az édesapjával. Mivel ő sincs, hát én sem. Azaz egyikőnk sem. Igazából ez egy nagyon bonyolult és kemény történet, amely jóval azelőtt kezdődött, hogy mi megismerkedtünk volna Tibivel. A lényeg, hogy a viszonyunk kölcsönösen olyan, mintha a másik nem is létezne. Vagyis mégsem....Ezt igen nehéz elképzelni és ezt T. nek sem sikerült elsőre, csóválta a fejét hitetlenkedve, hogy ilyen létezhet, úgyhogy meséltem neki néhány történetet, amelyet még Tibi osztott meg velem egykor....Erre T. megkérdezte, hogy van e valami mentális betegsége a Papának....

T. véleménye szerint állhat a háttérben, az akadozó beszéd hátterében ez a megszakadt kapcsolat. Könnyen el tudja képzelni. Említett nekem valami Hellinger féle családállítást és hogy ugyebár a Papa apa apukája, Zalán Tibi fia, ugyanúgy apa-fiú kapcsolat....Hogy vajon hogy élheti meg azt Zalán, ami nekünk kvázi természetes: a papa úgy jár a házban (legtöbbször egy fehér klottgatyában), mint egy szellem....Mi szinte észre sem vesszük , Papa sem kommunikál velünk....Mit gondolhat vajon erről Zalán? Mennyire tartja elfogadottnak mindezt, úgy, mint mi? Hisz nem ismeri a hátteret...nagyjából 30 év benyomását....

Persze a dolog egyáltalán nem biztos, egy puszta gyanú ez, melyet vizsgálni fog T, méghozzá elsősorban játékos módszerrel. Szerinte a rajzos és beszélgetős módszerekhez még fiatal Zalán. Szeretne majd találkozni Tibivel is, elbeszélgetni mindarról, ami az apukájával egész gyerekkora során illetve fiatal felnőttként történt és talán együtt kitalálhatják, hogy mi lehet a megoldás. Nem is tudom, lehet e megoldás...annyit gondolkodtam a napokban ezen. 

Csütörtökön Tibi viszi Zalánt (délelőtt fél 11-re....) , talán pár gondolatot vált majd T.-vel is? Ha igen, az mindenképpen érdekes lesz. No, kissé kutyafuttában írt lett a bejegyzés, de ez van.