2010. szeptember 17., péntek

Gyors helyzetjelentés

Mostanában még kevesebb szabadidőm van, mint eddig. Réka úgy döntött, nem alszik egyáltalán délután, le sem hajlandó feküdni egy amolyan "lecsendesedésre"....Ha mégis elszundít valami csoda folytán, véletlenül sem akkor, amikor Zalán. Érzem is, hogy kiesett napi 2 óra pihenés a mindennapjaimből. Érzem fizikálisan és pszichésen egyaránt....Az sem mellékes, hogy Zalán újabban kétszer is szopizik éjszaka, egyszer valahogy 2 óra körül, aztán hajnalban....Éjjel azonnal visszaalszik, semmi teketória, hajnalban azonban nem ritka, hogy reggelt hirdet, gőgicsél, vigyorog, nagy kerek szemekkel vizslatja a világot...Ilyenkor áttelepszünk a nappaliba, hogy ne zavarjuk a még szunyókálókat és indul a nap.

A hétet a játszótéren töltöttük, csimpaszkodva, ragaszkodva a jóidőbe, kihasználva minden napsugarat. Élmény volt. Réka és kisbarátai, Kornél és Zsolti fantasztikusak együtt. Ugyan minden egyes játszóterezés alkalmával hálát adok az égnek, hogy nincsenek hármas ikreim...Mert ha lennének és pont a harmadik életévüket taposnák, csak azért nem lennék a Lipót mezőn, mert bezárták a boldogtalant. Mint a kölyökkutyák, viszik egymást a csínybe, a rosszaságba, felpörgetik egymást, hogy szilaj csikóként szaladgálnak sokszor. Mindazonáltal a látványuk szívet melengető, olykor el is párásodik a tekintetem, olyan boldogan és önfeledten játszanak ők hárman...

Múlt hétvégén elvittük Rékát uszodába. Pontosabban a martfűi fürdő gyermekmedencéjébe pottyantottuk bele a lányt. 3 órát maradtunk csak, de az úgy elszállt, főleg Réka számára, mint egy pillanat. Érdekes volt figyelni, hogy ösztönösen úszna, a tenyerét letéve, lábával pancsolva halad a pici vízben, mintha valahol kódolva lenne a buksijában az úszás tudománya, csak valahogy azt nem sikerül előhívnia. Apa a mélyebb vízbe is bevitte, ahol nem ér le a lába (mármint Rékának), víz alá is buktak, egyáltalán nem fél Réka, akár egy kis halacska. Nem tartom lehetetlennek, hogy jövő nyáron, vagy azidőtájt megtanítja úszni a leánykát.  Most is előttem van az arcocskája, amikor szóltam neki, hogy ki a vízből, ideje hazamenni, ZÁRÓRA van....Olyan képet vágott, hogy megsajnáltam, a gyomrom is összerándult egy picikét. Pedig ugyebár, nem öt percet maradtunk ott...Megígértük neki, hogy megyünk legközelebb is (hátha akkor nem nyitja ránk egy pasas az öltözőajtót...) és ezt így is gondoljuk, mondjuk havonta egyszer simán belefér a programunkba. Mondanám, hogy kéthetente, de a hétvégéink így is zsúfoltak és fájdalmasan rövidek...

Zalán maholnap 4 hónapos lesz. Ahogy nő, úgy imádom egyre jobban. Reggelente gyakran arra ébredünk, hogy beszédet intéz hozzánk, majd ahogy az ágya fölé hajolunk, vigyorog, mint a vadalma. Tényleg, egész nap vigyorog. Főleg rám. Persze, egyek vagyunk mi még nagyon, alig enged ki a látóköréből, nagyon anyaközpontú. (Emlékeim szerint jobban, mint annak idején Réka volt, bár ez nem biztos. Vissza kellene olvasnom az azidőtájt vezetett naplóimat, hogy ez kiderüljön.)  Nem olyan régen, ahogy sok minden mást, egyik napról a másikra hirtelen elkezdte a kezeit másra is használni, mint a szájába tömni. Nyúl a játékok után, megfogja, elhajítja őket. Mondjuk, leginkább azokat is csak a szájába nyomja. Nagyon kopogtatnak a fogacskák, veszett-kutya-effektus megvan nálunk. Csak nehogy úgy járjunk, mint Rékával. Csaknem fél éven át hajtogattuk, hogy fogzik a csaj, fogzik...mire 10,5 hónaposan előbukkant az első fogacskája.

Zalán kedvenc elfoglaltsága, hogy engem néz. Tegnap például ültünk kinn békésen a hintaágyban, Zalán az erszényben....És ahogy lenéztem csodaszép sötétkék szemeibe, azt láttam, hogy valami fokozhatatlan szerelemmel figyel engem. Csodajó érzés ez,el sem lehet mondani igazán...csak hintáztunk ott és néztük egymást hol vigyorogva, hogy könnyes szemmel vigyorogva. Az a legszebb, amikor gyönyörködtem benne....Sokszor eszembe jut, hogy milyen szerencsés is vagyok, kislányom is van és kisfiam is. Ezt korábban nem tudtam átérezni, teljesen azon a véleményen voltam, hogy mindegy, mit hoz a gólya. Ma már örülök nagyon, hogy megtapasztalhatom, milyen egy kisfiú anyukájának is lenni. 

A doktornő lezavarta Zalánnál a 4 hós státuszt. Megint nem gyarapodott annyit, mint én szerettem volna, 6050 g-ról 6490-re kapaszkodott fel. Úgy veszem észre, nem szereti annyira a hasát, mint Réka ennyi idősen. Kíváncsi leszek, milyen lesz majd a hozzátáplálás, tartogat e magában döccenőket vagy Zalán lelkesen beleveti magát a bébipapik világába. Még nem fogjuk meglátni maholnap, maradunk kizárólag anyatejen. Statisztikák kedvéért: 2 centit nőtt, már 67 centis a legényke. 

Kevésbé felhőtlen téma. A státuszvizsgálat végén, amikor elkönyvelhettem, hogy minden rendben fiacskámmal, könnyedén rákérdeztem, hogy mi a helyzet azzal a kis mélyedéssel Zalán mellkasán? A doktornő ugyanolyan könnyedén azt felelte, hogy igen, van ott egy kis mélyedés, Zalánnak tölcsérmellkasa van. Pont. Nem nyílt meg alattam semmi (akkor még). Kicsit forszíroztam volna a témát, hogy de mégis, mi lesz ezzel, merre meddig, hány méter, a Doktornő azonban nem eresztette bő lére a válaszát, annyit felelt, hogy nem,  ez nem múlik el, nem növi ki, inkább rosszabbodás várható. Ússzon majd, ha picit nagyobb lesz. Pislogtam, bólogattam......Ülepedett a dolog bennem.

Ami azt illeti, a 3. hós státuszvizsgálat során is bekerült a kiskönyvbe a tölcsérmellkas megjegyzés. És bár nem jellemző rám, tudom, nem vág karakterembe, nem voltam ideges. Talán mert életemben nem hallottam erről, talán mert a doktornő is nyugodtnak tűnt. Hanem amikor bepötyögtem a keresőprogramba a kulcsszót és átolvastam, amit ott írtak...akkor fordult velem a világ, azt hiszem.... Illetve először bizonyos cikkeket, fórumokat végig sem tudtam olvasni. Amikor már Tibi is itthon volt, este,  egyszer hirtelen elvonultam a fürdőszoba magányába és addig bőgtem, amíg könnyem volt. Jó sok könnyem volt. Nem is emlékszem, mikor sírtam így bánatomban utoljára. Az én emlékeim legalábbis nem  képesek odáig visszanyúlni már. Utána valamivel jobb lett. Már bármit el tudok olvasni, anélkül, hogy itatnám az egereket. 

A világ persze nem dőlt össze, nem ez a legnagyobb tragédia, ami történhet az emberrel, csakhát éppenséggel az én fiammal történt, nekem pedig ő az egyik legfontosabb, ami/aki csak létezik. És hogy mindez kis testi hibácska lesz e, amely felett könnyedén felülemelkedik majd Zalán és él, mint hal a vízben....vagy nem és kiutat, megoldást keresünk közösen, vele együtt, mert az lesz az ő érdeke, egyelőre nem tudni. Nem is lehet tudni, hiszen olyan picike még. Most ott tartok, hogy szomorú vagyok és majd' megszakad érte a szívem. Majd eltelik pár nap vagy akár egy hét és jobban leszek. Optimistább, erősebb, görcseim oldódnak...elhatározom, hogy mi igenis kinőjük, igenis úszással kontrolláljuk a rendellenességet....Így kell lennie!