Kehkeh és dögvész

Ami végigment Rékán, Zalánon majd Tibin, engem sem hagyhatott nyom nélkül - péntekre lerobbantam. No, nem annyira, hogy ne tudtam volna dolgozni, csak olyan közepesen nyomorultul éreztem magam. Rögtön jött a pánik, hogy influenza hullámzik bennem, az meg nekem legalább két hét az ágyban…
Végül szombatra virradóra mégsem nyiffantam ki teljesen. Zalán szombat reggel szülinapra volt hivatalos, távollétében Rékával átvettük a pun háborúkat. Nem volt kedve többet tanulni, mármint hogy mást is és bár biztos voltam benne, hogy kellene, ráhagytam. Kezdek belefáradni a dupla gyerekes tanulásba…Vagy ami még inkább igaz lehet, most annyira stabil ötös mindenből, hogy picit hátrébb dőltem. Csak nehogy hanyatt is essek. Németből egyre inkább veszítem el a fonalat, tényleg csak a Tz-kre kapom fel a fejem.

Zalánnal sok házija volt a hétvégére, úgyhogy vasárnap is vele tanultam. Vagy 15 mondatot kellett megtanulni, ami nekik még szerintem elég nehéz. Plusz még vagy 30 szót helyesírásostól, derdiedasostól….Réka önállóan működött volna elvileg. Ez egyelőre nem nagyon akar sikerülni, de muszáj próbálkozni. 3 órát kotlott a természetismeret könyv fölött, amikor annyi idő bőven elégnek kellett volna lennie MINDEN házira. Szóval amikor abbahagytuk Zalánnal vasárnap kettőkor a leckeírást, Réka visított és rohamot kapott, hogy neki még sok a házija. De miért? Mert amikor tanulnia kellett volna, akkor lógott. Ezzel egyelőre valahogy nem tudom szembesíteni.
Szombat este palacsintát kavartam be és amíg a A DAL ment, Zalán kisütötte. Meg voltam döbbenve, milyen ügyes. Aggódtam, hogy a forró serpenyő, meg minden, de olyan ügyes volt, hogy teljesen leesett az állam. A Dalban Pápai Joci a kedvencem, bár nekem tetszett a NOMÁD dala is, amelyik tök utolsó lett, a többi dal is, picit. Joci dalát megkönnyeztem, mert eszembe jutott, hogy apu nem is láthatta az új otthonunk, Réka legelső sulis bizonyítványát sem és még mennyi mindent…na jöttek a könnyek. Már 4. éve lesz márciusban, hogy elment, de olykor végtelenül hiányzik. Magával ragad az érzés és az borzasztó….

Vasárnap elvittük a szülinapos kutyát a Zagyva partra. Hatalmasat sétált, futott, annyira boldog volt, ahogy lógott a nyelve a szélben. Csodaszép idő volt, teljes szélcsend, így a gyerekek pulcsiban rohangáltak jobbról balra és balról jobbra. A kutya végül nem kapott egész grillcsirkét kicsontozva a szülinapjára, bár ilyesmiről álmodtak a gyerekek. Egy csontot kapott, amit azóta is szívesen rágcsál , ha éppen nem történik semmi vagy mással vagyunk elfoglalva. Kap majd foresto bolhanyakörvet és tápot, plusz egy bőr nyakörvet is, de ezt már a névnapjára. Á, viccelek, a névnapját nem tartjuk, nem toljuk túl a dolgokat körülötte. Habár a szülinapján én százszor biztos elmondtam neki, hogy boooooldog szülinapot, Dió és eszembe jutott, milyen boldogság volt annak idején a karunkba venni és hazahozni. Milyen könnyen belesimult az életünkbe, mintha mindig is velünk lett volna, amióta világ a világ. Hogy már az első nap, amikor a gyerekek iskolába mentek, tudta hol a helye, hol van a biztonság (a kosarában, amit régen kinőtt). Annyira okos, annyira annyira minden….hogy elmondani nem tudom. Bárcsak mindenki tudná, milyen az, ha az embernek van egy vizslája (vagy kutyája,egyáltalán) Hát szóval ment a nosztalgia, nem is én lennék, hehe…

Visszatérve a sétára:

Találkoztunk Mandulával, a négy éves vizsla lánnyal….ő egyenesen félt Diótól, valahogy látja benne a kan kutyát, gondolom, vagy hogy már milyen nagy. Érdekes, minden esetre. A gyerekek egész hétvégén vinnyogtak, hogy nem akarják elveszteni Diót, mint kölyökkutyát…pedig Dió nem sokáig volt kölyökkutya méretű. Eleve ugye nem 8 hetesen hoztuk el a tenyésztőtől (nagyon helyesen) hanem kemény 11 hetes volt már. Igazán picinek nem láttuk. Fél éves korára már elég nagyobbacska lett, mostantól fogva pedig szerintem már csak izmosodni , okosodni és komolyodni fog. Nem kell mondani, hogy mérhetetlenül imádjuk....