Úgy sóvárogtam a héten a péntek után, ahogy sivatagban bolyongó keresi az oázist. Nem is emlékszem, mikor fordult elő velem ilyen utoljára. Talán boldogult boldog gyermektelendolgozónő koromban. Beleszaladtam egy munkahelyi konfliktusba is (semmi lényeges, csak fél év után lassan számomra is összeférhetetlen lesz az, aki mindenki más számára évek óta az)
de csak fütyörésztem tovább, persze képletesen, mert a péntek az péntek. Jövő keddtől leltározni fogunk, amit ráadásul - ahogy írtam már - nekem kell majd kiértékelni. Hétfőm azzal fog telni, hogy alapanyagot és csomagolóanyagot fogok magolni. Egyre szorul a hurok a 8 órás munkanapom körül is. Egy hónapja tudom (csak homokba dugom a fejem, mert struccnak lenni jó), hogy hamarosan még több feladatot pakolnak rám, az "alapanyagot" is...én pedig nem tudok többet dolgozni 8 óránál. Egyszerűen nem akarok. Nekem gyerekeim vannak, nem tehetem meg, hogy este 7-ig dolgozzam minden nap. Nem lehet. Nem akarom. Úgyhogy nem tudom, mi lesz..... Erre mondaná Réka, hogy semmi, seggünk ki lesz...:) Igaza is van, mindegy, nem rágódom ezen, majd megoldom valahogy.
Ahogy elütötte az óra a négyet, rohantam a csibéimhez először az oviba. Zalán éppen "golfozott" egy játék ütővel. Első mondata, amit elkaptam: "A rohadt életbe!!!"- miután mellé ütött egy jókorát a labdának. Az örökké mosolygós A. nénit elkaptam pár mondatra, hogy mi újság a legénnyel. Nagyjából minden rendben. Egyelőre a szőnyeghez beszél, nem annyira az óvónőkhöz, de jókedvű, nagyon édi és majd oldódik, ahogy a hetek telnek. Ezt őszintén remélem. Bénáztam még egy kört, mert egy kérdőíven meg kellett adni Zalán elérhetőségét lakcímileg, illetve a telefonszámomat, ami valahogy abban a lefáradt állapotomban, amiben éppen leledzettem, majdnem feladta a leckét. Hihihi....
A suliba - lestem az órát, mint edzők a stoppert - pontosan 16 óra 37 perckor estünk be. Talán 36 is ment volna, de a hátsó kapu zárva volt, a főkapunk kellett beslattyogni. Minden kihalt volt és kongó az űrtől, egyedül a takarítónéni pakolászott jobbról balra. Az udvari kaput kinyitva előbukkant az ajtó túloldalán Réka és emígyen köszöntött.
- Hol a fenében voltatok ilyen sokáig???? - hát nem éppen erről álmodtam, amikor napközben szívemből szakadt magzatomra gondoltam. Morcos is lettem egy picurkát. Hazafelét cipeltem a saját tatyóm, egy másikat Zalán oviból hazahurcolt pakkjával (koszos törölköző, koszog gatya, felesleges ruhanemű és kispárnahuzat), Réka iskolatáskáját, Réka uzsitáskáját és Réka tornazsákját. Bosszúm azzal érte utol a csajt, hogy az uzsis táskáját (Minnie egérrel) a leányzóhoz továbbítottam.
Itthon, gondoltam jámborul, szundikálok, amíg a gyerekek angyal módon rajzolnak (Zalán) illetve sürgős házimegoldáson ügyködtek (Rékának nem mondtam meg még, hogy pénteken nem szokás házit írni, majd rájön magától is...). Azonban Zalán minden egyes újabb vonalat , amit húzott, feltétlenül meg akart nekem mutatni, így hamar túlestem a holtponton elcsigázottság terén. Összegeztem hát a feladatokat a hétvégére (NEM fontossági sorrendben)
- Rékának tönkrement az úszósapkája, ezt pótolni!
- gumis mappát venni (minden egyes tantárgynak egyet, kettő már van)
- Régi Idők Terére kiballagni a Kossuth térre (persze autóval)
- Egy kulacs nem kulacs, egy kettes számút is beszerezni
- Vasárnap G.-ékkel találkozni
- A konyhaablak mocskos
- Sütit is süthetnék már igazán. Aranygaluska? Hm?
- Aludni, aludni és aludni...
- Réka üzenőfüzetében az adatokat kitölteni
- Ruhafélékben monogramot beleírni
- Harisnyákat átnézni, ami kicsi és kinyúlt, kihajítani (harisnyákat nem tárolok, bocsásson meg nekem a világ!)
- Szőnyeget választani a gyerekek szobájába?
- Elpakolni a nyári kánikulás holmikat (nagyon elő sem kellett volna venni nyár elején)
- Mielőbb összekészíteni majd a sulis úszó- és tornacuccot.
- Megemészteni Réka órarendjét
Nem is mondtam, felírtam Zalánt az oviban külön tornára. Akkor és ott nem tűnt valami marha jó ötletnek, de ahogy átgondoltam azóta, egyre inkább úgy látom, hogy az.
Vége hát az első ovis és sulis hétnek. Baromi fárasztó volt, annak ellenére, hogy jól sikerült, nem kezdeném most rögtön újra. Úgy vagyok ezzel, mint sógornő szülés után, amikor a fájdalomról kérdezték: Neki senki nem mondta, hogy ez ENNYIRE fáj!!!! Nekem sem mondta senki, hogy ez ENNYIRE leszív a családból minden energiát. Mindegy már, a nehezén túl vagyunk. Vagy nem. :)
