Ha őszinte akarok lenni, rettegtem az éjszakától. Ücsörögtem azon a pici széken, lassan éppen 12 órája és még a hátradőlni sem tudtam támla híján. Az egyetlen bútor a közelemben, az éjjeliszekrény gurulós volt. Ahogy neki tehénkedtem volna, máris sértődötten arrébb döccent. Gondoltam arra is, hogy az otthonszagot árasztó plédet a földre terítem, érdekel is engem, és azon próbálok aludni néhány (akár csak egyetlen) órácskát. Viszont eszembe jutott nőgyógyászom valamikori megjegyzése a "földönszüléssel" kapcsolatban (nem, nem én vetettem fel), hogy itt (kórház) bizony olykor még csótányok is szaladgálnak.... Másrészt a kérdéses takaró Rékát borította, ő szimatolta jólesően, mielőtt elszunnyadt. Már csak nem szedem le róla...
Átkukucskáltam diszkréten a szomszéd szobába (oldalt falak helyett ablakok ásítottak) ott hogyan csinálják a kreatív (?) anyukák. Hogyan legyek magyar női Bear Grylls? Persze neki könnyű (Mr. Grylls-nek), ki van képezve és még stáb is kíséri. Szerintem 3 napot is végigülne a Hetényiben azon a széken, ami nekem volt kijelölve. Engem viszont más fából faragtak, ezen hirtelen nem is lehetett sokat változtatni.
Kémkedésem eredményeként azt láttam, hogy az anyuka felkucorodott a kislánya mellé az ágyra. A másikat nem tudtam kivenni a félhomályban sem. Túl szemtelenül kellett volna átleskelődnöm. Mindegy is volt egyébként. Az biztos volt, hogy a frissen műtött karú Réka mellé én nem tudok leheveredni. Nem volt annyi hely. Réka egyébként is egy teknőben feküdt a matrac közepén, nekem max. az ágy széle maradt volna, azon meg szerintem képtelenség aludni. Persze, van az a fáradtság....Végül a Réka által nem használt takaró huzatából, a pléd végéből csináltam magamnak egy párnaszerűséget és arra dőltem le. Várható volt, hogy a derekam be fog állni egy idő után, de akkor ez egyáltalán nem érdekelt, már szédelegtem a fáradtságtól.
Kémkedésem eredményeként azt láttam, hogy az anyuka felkucorodott a kislánya mellé az ágyra. A másikat nem tudtam kivenni a félhomályban sem. Túl szemtelenül kellett volna átleskelődnöm. Mindegy is volt egyébként. Az biztos volt, hogy a frissen műtött karú Réka mellé én nem tudok leheveredni. Nem volt annyi hely. Réka egyébként is egy teknőben feküdt a matrac közepén, nekem max. az ágy széle maradt volna, azon meg szerintem képtelenség aludni. Persze, van az a fáradtság....Végül a Réka által nem használt takaró huzatából, a pléd végéből csináltam magamnak egy párnaszerűséget és arra dőltem le. Várható volt, hogy a derekam be fog állni egy idő után, de akkor ez egyáltalán nem érdekelt, már szédelegtem a fáradtságtól.
Azt álmodtam vagy képzeltem, nem is tudom pontosan, hogy a műtő ajtaja, mely mögött Rékát összerakták egyszer csak kivágódik, majd mint egy lassított felvétel, visszhangzó léptekkel kimasírozik rajta a műtős zöldbe öltözött Dr. B. Ajkán széles mosollyal, diadallal, haját összekócolja a szél vagy huzat, ki tudja...mint az amerikai filmekben életmentő műtétek után. Odáig már nem jutottam el, hogy meg is álljon előttem és tájékoztasson a dolgok állásáról, mert arra riadtam fel hogy görcsöl a hátam, a derekam és a nyakam nagyjából egyszerre. Nahát....újratervezés. Fészkelődtem ott szerencsétlenül, egyre kevesebb ötlettől vezérelve, mire egyszer csak megakadt a szeme rajtam az egyik nővérnek. Az, amelyik Rékával birkózott a műtét után és amelyik nem látta Réka fájdalmát, csak a hisztit. Azt hiszem, J.-nek hívták. Jól tettem, hogy nem ugrottam a torkának, mert emígyen szólt:
- Feküdjön le, édesanya arra az ágyra. Feküdjön csak le.- intette a harmadik, este óta megüresedett ágyikóra. - Hosszú lesz még az éjszaka....Majd öt órakor ébresztem. És ne tudjon róla senki, ha kérdik, a széken aludt!
Hát régen örültem ennyire egy ágynak, pedig még Cardo matrac sem volt benne. Egészen fantasztikus érzés volt kinyújtózni rajta, végre vízszintben voltam. Maga a gyönyör és a tökéles boldogság pillanatai lüktetett minden porcikámban, hehe.... Az órára pillantottam, hajnali két óra volt. Nem sokkal később elsötétült a folyosó, gondolom, a nővérek is leheveredtek egy picit pihenni. Valamelyik egész hangosan horkolt.
Öt óra után öt perccel ébredtem fel csak, mintha belém építettek volna egy vekkert. Kicsit kótyagosan rendbe tettem magam, azon morfondírozva, hogy lám, nekem cirka 2-3 óra alvás nem sokat jelent, mi lett volna, ha az egész éjszakát ébren töltöm? Szerencsére, tükör az nem volt a szobában. Visszatelepedtem Réka mellé a kisszékre, figyeltem, ahogy alszik. Egész éjjel nem ébredt fel sem fájdalmában, sem másért, pedig előző nap dél óta nem evett, nem ivott, (leszámítva az infúziót), fájdalomcsillapítóért sem kiáltott, milyen jó ez!
Fél hét tájban már teljes nappali élet folyt az osztályon. Csak úgy kapkodtam a fejem. Nővérek jöttek, mentek, érdeklődtek, megágyaztak (ott ahol én aludtam). Megérkezett a festő és segédje is, hogy tovább folytassa a folyosó és egyes kórtermek festését. A reggelit kopogó szemekkel vártam. Előző napi mérlegem kettő mini kakaóscsiga (saját gyártás) és a vacsorára elfogyasztott két szelet májkrémes kenyér volt. Jelzem, ez utóbbit úgy ettem, ahogy Réka megkapta a bódítóját, mint a legfinomabb különlegességet egy elegáns étteremben...Az előző nap elfogyasztott saccperkábé kalóriamennyiség ismeretében perverz öröm járt át. Na, legalább fogyok pár dekát. Nem fog ártani. Valószínűleg Tibi is erre gondolhatott, amikor este nem lepett meg egy fél pizzával vagy Mekis kajával. Az én drágám mindig csak rám gondol.....
9 óra körül (saccperkábé) újra jött értünk egy beteghordó, hogy levigyen bennünket röntgenre, majd dr. B.-hoz. Azt gondoltam, majd a röntgen is ott lesz, a sürgősségi ambulancián, a dokitól jobbra öt méterre, de nem, a földszinti röntgen-uh duó várójában csüccsentünk le. Azaz vegyültünk járóbetegekkel, urológiáról és neurológiáról legurított páciensekkel.
Egy pillanatra összezavarodott a beteghordónk, megtorpant az ajtóban és rámeredt. Pontosabban egy cetlire, mely szerint aznap a röntgen nem működik. Benyitott, eltűnt az ajtó mögött, majd kidugta a fejét és egy határozott mozdulattal letépte az elnézést kérő papírost....Itt hamar végeztünk, Réka egyedül helytállt odabenn. Én kinn vigyáztam a tőle elválaszthatatlan ridiküljére, mely tömve van PlayMobil mini állatokkal és egyéb fantasztikus, féltve őrzött kincsekkel.
Innen, immáron kezünkben (illetve a beteghordó kezében) a röntgen felvétellel, tovább masíroztunk a sürgősségire, ahol - már megtanultuk - dr. B. szokott eltölteni legalább egy fél órát, órácskát, gondolom, betegektől függően. Ülőhely nem volt hátrább, elöl pedig egy vérbe borult fejű fiú feküdt egy hordágyon, ellátásra várva, ami elég elborzasztó látvány volt. Szóval inkább csak úgy kóvályogtunk dr. B. rendelője előtt, hogy majd lesz valahogy. Egy házaspár tőlünk jobbra nagyon megörül Rékának, lelkendezve újságolták gyermeküknek, hogy Rékának ugyanolyan gipsze van, mint az ő csemetéjüknek. Azt azért reméltem, őket nem kellett műteni...de ezt már nem tudtam nekik elmondani, mert a beteghordó behívott bennünket B. főorvoshoz.
Még csak a küszöbön jártam, a kék függöny össze sem csukódott mögöttem, máris belekezdett mondandójába. A fény felé fordította a felvételt, mutatta, hogy itt a Réka keze, ott meg a drót, minden szupi és jó. Valójában elmosódottak a szavak az emlékeimben, annyi maradt meg tisztán, ahogy kimondta: újra egyenes az a csont. Ennyi volt a lényeg. Néztem a szögeknek tűnő drótokat, mindkettőt és ámultam. Hogy hogy tette bele azokat Rékám kezébe, hogy rögzíti ez a csontokat, nem firtattam, ott és akkor ez nem merült fel bennem. A lényeg, hogy egyenesben vannak a dolgaink. Átvitt értelemben és ténylegesen is. Doktor úr elmondta, hogy holnap mehetünk haza, 11 óra körül, ha megkaptuk a zárójelentést. Három hét múlva gipszlevétel, rá egy hétre drót eltávolítás. Az újabb egy napos bennfekvést jelent majd, reggel becsekkolunk, délután hazamegyünk. Allig várom! Érdeklődött, hogy mi lesz a nyaralással, megbeszéltük, hogy ott a helyünk, kész!
Egy pillanatra összezavarodott a beteghordónk, megtorpant az ajtóban és rámeredt. Pontosabban egy cetlire, mely szerint aznap a röntgen nem működik. Benyitott, eltűnt az ajtó mögött, majd kidugta a fejét és egy határozott mozdulattal letépte az elnézést kérő papírost....Itt hamar végeztünk, Réka egyedül helytállt odabenn. Én kinn vigyáztam a tőle elválaszthatatlan ridiküljére, mely tömve van PlayMobil mini állatokkal és egyéb fantasztikus, féltve őrzött kincsekkel.
Innen, immáron kezünkben (illetve a beteghordó kezében) a röntgen felvétellel, tovább masíroztunk a sürgősségire, ahol - már megtanultuk - dr. B. szokott eltölteni legalább egy fél órát, órácskát, gondolom, betegektől függően. Ülőhely nem volt hátrább, elöl pedig egy vérbe borult fejű fiú feküdt egy hordágyon, ellátásra várva, ami elég elborzasztó látvány volt. Szóval inkább csak úgy kóvályogtunk dr. B. rendelője előtt, hogy majd lesz valahogy. Egy házaspár tőlünk jobbra nagyon megörül Rékának, lelkendezve újságolták gyermeküknek, hogy Rékának ugyanolyan gipsze van, mint az ő csemetéjüknek. Azt azért reméltem, őket nem kellett műteni...de ezt már nem tudtam nekik elmondani, mert a beteghordó behívott bennünket B. főorvoshoz.
Még csak a küszöbön jártam, a kék függöny össze sem csukódott mögöttem, máris belekezdett mondandójába. A fény felé fordította a felvételt, mutatta, hogy itt a Réka keze, ott meg a drót, minden szupi és jó. Valójában elmosódottak a szavak az emlékeimben, annyi maradt meg tisztán, ahogy kimondta: újra egyenes az a csont. Ennyi volt a lényeg. Néztem a szögeknek tűnő drótokat, mindkettőt és ámultam. Hogy hogy tette bele azokat Rékám kezébe, hogy rögzíti ez a csontokat, nem firtattam, ott és akkor ez nem merült fel bennem. A lényeg, hogy egyenesben vannak a dolgaink. Átvitt értelemben és ténylegesen is. Doktor úr elmondta, hogy holnap mehetünk haza, 11 óra körül, ha megkaptuk a zárójelentést. Három hét múlva gipszlevétel, rá egy hétre drót eltávolítás. Az újabb egy napos bennfekvést jelent majd, reggel becsekkolunk, délután hazamegyünk. Allig várom! Érdeklődött, hogy mi lesz a nyaralással, megbeszéltük, hogy ott a helyünk, kész!
A gipszelőben megint Béla volt szolgálatban. Kicserélte a gipsz belső részét, ami a műtét után kicsit még véres volt, Réka sziszegett és sírdogált, de kibírta. Majd Bé. majd hívta volna B. dokit, hogy rá akar e nézni a csupasz kézre is. Szerintem nem, gondoltam én, majd jött vissza, hogy főorvos úr el is ment időközben. Így hát átkötözte a gipszet és máris készen voltunk.
Aznap már nem történt sok említésre méltó esemény, nem is igazán értettem, miért nem mehettünk haza aznap. Akár este 9-kor, amikor letelik a 24 óra a műtét után. De nem, még egy éjszaka várt ránk, belenyugodtam. A gyerekek szemlátomást sokat élénkültek előző délutánhoz képest. Réka az egynapos műtött és Béla a kétnapos...nahát, alig lehetett őket nyugalomban látni. Rékának vettem egy halom magazint a lenti újságosnál és nálam volt a tablet töltőstül, így ők nagyon jól szórakoztak. Játszószoba tévével és száz CD-vel is rendelkezésükre állt, ám oda nem engedtem őket, mivel afféle "megtűrt" szereplők voltunk a hurutos osztályon....elképzeltem, hogy benyelünk valami finomságot valamelyik kis betegtől...Na neeeem, még csak az kéne!
Ebédre répafőzeléket kaptunk húsgombóccal. Nagyjából ez az egyetlen étel, amit Réka egyáltalán nem eszik meg. Ki van zárva. Én befaltam, igen éhes voltam. Rékába is belediktáltam a húslevesben található minden betétet, aztán pár falatot a húsgombócból...Majd megsajnáltam, mert öklendezett egyet, ami igen meggyőző volt, hogy ideje feladni.
Éjjel megvártam, amíg eljutok a fáradtság végső fázisába és akkor ledőltem a még mindig üresen álló ágyba Réka mellett. Akkorra elsötétült a szomszéd szoba is, ahol egy nagyon beteg pici babát kezeltek (anyukája vajon hol lehetett) és a folyosón is gyér volt a fény. Réka azonban rosszul aludt nagyon. Hol segítségért kiáltozott, hol fájdalmában jajongott, hol álmában beszélt...Így aztán nagyjából fél óránként ugrottam ki az ágyból hozzá, mint egy kakukkos óra.Egyszer fel is ébresztettem, megitattam...
Hajnalban ismét öt órakor ébredtem, rendbe tettem az ágyam, magam. Érkezett a nővér is olyan fél hat körül, hogy mi újság, hogy telt az éjszaka. Szerinte Rékán az éjjel jött ki az elmúlt napok sokkja és megpróbáltatása, ő így dolgozza ezt fel. Annak ellenére, hogy a műtét utáni órákból semmire nem emlékszik, azért van teendője ezzel kapcsolatban.
Reggel igen türelmetlenül vártam a zárójelentést. Járkáltam fel alá, mint a ketrecbe zárt tigris. Már látni sem bírtam a kis székem, inkább állva olvastam azt a Dan Brown könyvet, amit Tibi levett a polcról itthon és behozott nekem unaloműzőnek. Aztán megérkezett Béla anyukája és ő szóval tartott addig, amíg valamikor fél 10 körül el nem készültek a papírok. Jött B. főorvos úr is aláírni, amit kell, mindkét gyermek esetében. Kicsit megzavartam a nővéreket azzal, hogy igazolást kértem a táppénzhez, de megoldották, kedvesek voltak. B. azzal búcsúzott tőlünk, hogy találkozunk 3 hét múlva és menjünk nyaralni, érezzük jól magunkat, pihenjünk sokat.
Hazafelé busszal jöttünk, mivel Tiborom várta egyik partnerét és csak váratott magára több mint egy órája. Nem volt gond, a busz a kórház elől indul és 100 méterre tesz le a házunktól. Mire lezuhanyoztam itthon és befaltunk egy fél sárgadinnyét, addigra a fiúk is befutottak. Hulla fáradt voltam, de még járt az agyam nagyon, túl voltam pörögve, nem hiszem, hogy ment volna az alvás. Illetve itt volt nekem a két darab gyerkőc, hogy is aludtam volna! Sütöttem pizzát, megöleltem őket sűrűn, örültem, hogy együtt lehetünk újra. Este 10-kor aztán kidőltem, másnap reggel 10-ig meg sem rezzentem. Arra ébredtem, hogy egy pasas simogatja a hajam odaadóan. Zalán volt az, az édesdrága. Úgy érzem, kipihentem magam, ezzel illetve az előző bejegyzéssel együtt pedig ki is írtam magamból az egészet. Most már csak remélem és bízom benne, hogy több zökkenő nem jön közbe és minden rendben lesz 3 hét múlva ill. 4 hét múlva egyaránt.
Hálás vagyok orvosnak, nővérnek egyaránt. Ha nem is volt minden tökéletes és nem tudnék belekötni egy sor apró dologba, azért alapjában véve mindenki emberi, kedves és segítőkész volt. Hogy műtét után volt egy nagyobb zökkenő...na igen. Azt sem felejtem el, amíg élek, ahogy Zalán vergődése is az elmémbe égett tavaly szeptemberben. Szerencsére a gyerekeknek nem rémlik semmi, ez a lényeg.
Ahogy hazaértünk, lehajítottam a csomagokat immáron bejárati ajtón belül, Réka felsóhajtott.
- Milyen jó is volt a kórházban! Az a kényelmes ágy....Béla....
Annak mindenképpen örülök, hogy ő jól érezte magát. Ez a második legfontosabb dolog az egészben...
Aznap már nem történt sok említésre méltó esemény, nem is igazán értettem, miért nem mehettünk haza aznap. Akár este 9-kor, amikor letelik a 24 óra a műtét után. De nem, még egy éjszaka várt ránk, belenyugodtam. A gyerekek szemlátomást sokat élénkültek előző délutánhoz képest. Réka az egynapos műtött és Béla a kétnapos...nahát, alig lehetett őket nyugalomban látni. Rékának vettem egy halom magazint a lenti újságosnál és nálam volt a tablet töltőstül, így ők nagyon jól szórakoztak. Játszószoba tévével és száz CD-vel is rendelkezésükre állt, ám oda nem engedtem őket, mivel afféle "megtűrt" szereplők voltunk a hurutos osztályon....elképzeltem, hogy benyelünk valami finomságot valamelyik kis betegtől...Na neeeem, még csak az kéne!
Ebédre répafőzeléket kaptunk húsgombóccal. Nagyjából ez az egyetlen étel, amit Réka egyáltalán nem eszik meg. Ki van zárva. Én befaltam, igen éhes voltam. Rékába is belediktáltam a húslevesben található minden betétet, aztán pár falatot a húsgombócból...Majd megsajnáltam, mert öklendezett egyet, ami igen meggyőző volt, hogy ideje feladni.
Éjjel megvártam, amíg eljutok a fáradtság végső fázisába és akkor ledőltem a még mindig üresen álló ágyba Réka mellett. Akkorra elsötétült a szomszéd szoba is, ahol egy nagyon beteg pici babát kezeltek (anyukája vajon hol lehetett) és a folyosón is gyér volt a fény. Réka azonban rosszul aludt nagyon. Hol segítségért kiáltozott, hol fájdalmában jajongott, hol álmában beszélt...Így aztán nagyjából fél óránként ugrottam ki az ágyból hozzá, mint egy kakukkos óra.Egyszer fel is ébresztettem, megitattam...
Hajnalban ismét öt órakor ébredtem, rendbe tettem az ágyam, magam. Érkezett a nővér is olyan fél hat körül, hogy mi újság, hogy telt az éjszaka. Szerinte Rékán az éjjel jött ki az elmúlt napok sokkja és megpróbáltatása, ő így dolgozza ezt fel. Annak ellenére, hogy a műtét utáni órákból semmire nem emlékszik, azért van teendője ezzel kapcsolatban.
Reggel igen türelmetlenül vártam a zárójelentést. Járkáltam fel alá, mint a ketrecbe zárt tigris. Már látni sem bírtam a kis székem, inkább állva olvastam azt a Dan Brown könyvet, amit Tibi levett a polcról itthon és behozott nekem unaloműzőnek. Aztán megérkezett Béla anyukája és ő szóval tartott addig, amíg valamikor fél 10 körül el nem készültek a papírok. Jött B. főorvos úr is aláírni, amit kell, mindkét gyermek esetében. Kicsit megzavartam a nővéreket azzal, hogy igazolást kértem a táppénzhez, de megoldották, kedvesek voltak. B. azzal búcsúzott tőlünk, hogy találkozunk 3 hét múlva és menjünk nyaralni, érezzük jól magunkat, pihenjünk sokat.
Hazafelé busszal jöttünk, mivel Tiborom várta egyik partnerét és csak váratott magára több mint egy órája. Nem volt gond, a busz a kórház elől indul és 100 méterre tesz le a házunktól. Mire lezuhanyoztam itthon és befaltunk egy fél sárgadinnyét, addigra a fiúk is befutottak. Hulla fáradt voltam, de még járt az agyam nagyon, túl voltam pörögve, nem hiszem, hogy ment volna az alvás. Illetve itt volt nekem a két darab gyerkőc, hogy is aludtam volna! Sütöttem pizzát, megöleltem őket sűrűn, örültem, hogy együtt lehetünk újra. Este 10-kor aztán kidőltem, másnap reggel 10-ig meg sem rezzentem. Arra ébredtem, hogy egy pasas simogatja a hajam odaadóan. Zalán volt az, az édesdrága. Úgy érzem, kipihentem magam, ezzel illetve az előző bejegyzéssel együtt pedig ki is írtam magamból az egészet. Most már csak remélem és bízom benne, hogy több zökkenő nem jön közbe és minden rendben lesz 3 hét múlva ill. 4 hét múlva egyaránt.
Hálás vagyok orvosnak, nővérnek egyaránt. Ha nem is volt minden tökéletes és nem tudnék belekötni egy sor apró dologba, azért alapjában véve mindenki emberi, kedves és segítőkész volt. Hogy műtét után volt egy nagyobb zökkenő...na igen. Azt sem felejtem el, amíg élek, ahogy Zalán vergődése is az elmémbe égett tavaly szeptemberben. Szerencsére a gyerekeknek nem rémlik semmi, ez a lényeg.
Ahogy hazaértünk, lehajítottam a csomagokat immáron bejárati ajtón belül, Réka felsóhajtott.
- Milyen jó is volt a kórházban! Az a kényelmes ágy....Béla....
Annak mindenképpen örülök, hogy ő jól érezte magát. Ez a második legfontosabb dolog az egészben...
