Ma életemben először bementem a belvárosba a kettő darab gyerkőcömmel VÁSÁROLNI. RUHÁT. MAGAMNAK! Tiborom felvette azt a rossz szokását, hogy újabban hétvégén is dolgozik. Most éppen hazahozott némi (napi 5-6 óra) melót. Ami rossz, mert semmi programot nem tervezhetek, max, hogy mondjuk kipucolom a vitrint, amit úgyis rútul elhanyagoltam Húsvét előtt. És jó (a rosszban), mert legalább látom fizikai valójában.
Először úgy terveztem, hogy egyedül megyek shoppingolni, átnézek néhány üzletet, ahol ezer éve jártam (vagy tán soha) és mivel jövő hétre ballagásra leszünk hivatalosak, hát egyszerűen muszáj ruhatárat frissítenem. Szinte valamennyi göncöm (csinibb féle) 10 éves elmúlt....kiskamasz korba lépne, hehe, ami katasztrófa.
Számításomat keresztülhúzta a tény, hogy amint indulásra készen búcsúcsókot leheltem kisdedeim homlokára, jött az isteni szikra, hogy ők is velem tartanak. Először Réka eszmélt fel és rohant felöltözni (naná, hogy még pizsiben nyomta), majd ahogy ő készen lett, Zalán is észbe kapott. Először szóba sem jöhetett, hogy két gyerekkel fogok majd butik után butikot végigjárni, próbálgatni, de amint elkezdte Kisebbikem hullatni sűrűn a könnyeit, már tudtam, hogy nem fogom tudni itthon hagyni.
5 perc múlva az utcán találtam magam két cukin csivitelő, lelkes gyerkőccel, a szitáló esőben (na jó, pont akkor nem esett és amíg haza nem jöttünk, később sem). Alig várták, hogy buszra szálljunk. Annyira imádják a buszokat, látszik, hogy sokat van a fenekük alatt az autó. Pislogtam rájuk kissé beletörődve, hogy miféle délelőttnek nézek elébe és vajh milyen eredménnyel zárul ez a bevásárló körút.
4-5 megállóval később máris megvolt az első merényletem ellenük, megkértem őket, hogy készüljenek, mert leszállunk. Egyként bődültek el és roppant csalódottan néztek rám. Nem körjáraton ücsörögtünk (legalábbis nem tudok róla), úgyhogy nem tehettem semmit. Még 100 métert sem gyalogoltunk a belváros szívében, máris kinéztek maguknak egy kürtőskalácsost....éreztem, hogy oda még lesz egy utunk. Sikerült azonban beterelnem őket néhány üzletbe, szám szerint háromba az elkövetkezendő 1,5 órában. Ebből kettőben ruhát is próbáltam, vásároltam is. Egyetlen pici mélypont volt, amikor a szoknya vásárlása előtt Zalán sztrájkba lépett, hogy ő bizony kisétál a boltból, majd kinn megvár. Na persze. Megpendítettem, hogy oly szívesen vennék nekik kalácsot, olyan kürtőset, ahhoz viszont együttműködésre vágyom, szorosra. És MOST azonnal. Szóra hajló gyerök ez a Zalán, csak tudni kell, milyen gombot nyomjak meg rajta.
Végül néhány ruhadarabbal és sok új benyomással gazdagabban tértünk haza a következő 2Y jelű busszal. Klassz volt velük, fele annyira sem gáz, mint gondoltam volna, ha előre átgondolom, hogy kénytelen leszek magammal vinni őket az üzletekbe. Helyesek voltak, kicsit hangosak és szaladgálósak, de hát gyerekek ők, no, ráadásul az enyémek, nem vártam mást. Nem törtek össze semmit, nem rúgtak senkit sípcsonton, azt sem mondták hogy "hülye néni!", szóval elégedett voltam velük. Egyben nyugtáztam, hogy lám, milyen nagyok már, hogy lehet velük ilyesféle programot is szervezni?
A nap tanulsága mindenképpen az egyébként, hogy fogynom kell. Ezt elvileg eddig is tudtam, főleg a húsvéti zaba után, de ma ez kvázi hivatalossá is vált. Merthogy:
1. BOLT:
Kérdezi az eladó hölgy az üzletben:
- Milyen méretet hord?
- 38-40-eset. - így én.
Erre kaptam egy 44-es nadrágot, ami pont jó volt rám. (Az az egy, a többi 44-es nem.)
2. BOLT
- Ezt a szoknyát kérném szépen.
- Jó lett az M-es méret???
Nem sokára évadzáró Mentalistáéknál, jujj, remélem, lesz 7. évad is, erős volt ez a hatodik.
