Amennyire közel áll a szívemhez az Advent, annyira nem szeretem a Szilvesztert. Bár ez nem pontos megfogalmazás, mert konkrétan semmi bajom vele, épp csak általában azon a napon nem szokott virágos jókedvem lenni. Ezt leírtam már egyszer valamelyik blogomban. Amolyan szorongásféle jön rám, félelem az eljövendőtől, ami még homályos és bizonytalan, milyen lészen, bezzeg az elmúlt évre már csak visszatekinteni lehet és elemezni annak eseményeit. Viszont mivel már megtörtént, sokkal kézzelfoghatóbb, mint a következő év. És hasonló bölcs dolgokat tudnék még papírra vetni. De be is fejeztem, mert igazából csak egy pszichológus tudná kianalizálni belőlem, mi is a bajom a Szilveszterrel. Merthogy Új év napján már semmi bajom és derűsen nézek a jövő elé, úgymond tiszta lappal. :)
Szóval nekem Szilveszterkor ritkán van jó kedvem. Pontosabban, nem tudom, hogy volt e már igazán jó kedvem, amióta az eszemet tudom....Persze amióta megvannak a gyerekek és baráti társasággal töltjük az estét, picit más a helyzet, valahogy háttérbe szorul az én finom, ki nem mondott majrém, hála Istennek, el vagyunk foglalva a gyerekekkel és a vendégek körüli teendőkkel, készülődéssel.
Az idei Szilveszter egyedi volt annyiból, hogy a szokásos baráti társaság (ami egy házaspárt takar 1 db 4 éves kislány gyermekkel) betegségre hivatkozva Szilveszter délben mondta le a délutáni találkánkat. Réka egyből lekonyult, szegénykémet meg is sajnáltam, hisz kb. fél éve készül, hogy majd Szilveszterkor egy maratonit játszik Bogival.
Mire kiderült, hogy négyesben Szilveszterezünk, a konyha asztalon gőzölgött a kész aranygaluska, melyet közkívánatra karácsony után szilveszterre is össze kellett ütnöm. Valamint éppen a sütő gyomrába kéreckedett az M. mamától kapott friss disznótoros kaja, plusz ipari mennyiségű virsli pislogott a hűtőben. (Hol volt már a karácsonyi kajatenger, kérem. Sehol! Ahogy Réka mondta egykor, "Azt már régen kikakáltuk, ott figyel a vécében!")
Végül is az év utolsó napjáról sok mesélni valóm nincs. Ebéd környékén a kanapéra bevackolva megnéztük Rékám kedvenc meséjét, az Aranyhaj és a Nagy Gubanc-ot (bizonyos félelmetesebb részek átugrásával) Majd jól megraktuk a hasunkat, olyannyira, hogy a tervezett séta is elmaradt a szép napos időben. Este szokás szerint bosszankodtunk azon, milyen bűnösen rossz a tévében a műsor, idén is elhangzott, hogy biztosan direkt csinálják a műsoralkotók....Közben Réka azzal hegyezte kissé az idegeinket, hogy azt találta ki, ő fél a petárda durrogatástól, ami nagy újdonságnak számított. Később azért feltaláltuk magunkat és a fotókat készítettünk gyerekekről, amíg azok hagyták, magukat.... És persze volt társasjátékozás, sok-sok közös játék, meseolvasás vég nélkül, kész gyereknapot tartottunk.
Éjfél után nem sokkal elnyammogtunk étvágytalanul néhány virslit, megittuk a korábban felbontott pezsgő maradékát, (Réka imádta a gyerekpezsgőt, úgyhogy az is fogyott szépen) és figyeltük volna a tűzijátékot, amiből sajnos a nagy köd miatt inkább csak a pukkanásokat hallgattuk. Aztán szépen nyugovóra tértünk, követtük Zalánt az ágyikóba.
Ezt a pizsamát, ami valójában egy rénszarvas jelmez még Rékának vettem, amikor 1 éves volt nagyjából. Nem sokat hordta, meg is bántam akkoriban, hogy hagytam magam elcsábulni és ilyesmi vettem...azóta viszont kiderült, hogy mégsem volt ez felesleges beszerzés, Zalán csodásan kihasználja és még olyan aranyos is benne! A képen agancsostul látható.
Rékuról aznap este nem sikerült kamerába mosolygós, nem fintorgós, nem szemforgatós, nem grimaszolós képet alkotni, de azért olyat, ami beszéd közben, evés közben, ivás közben, ugrálás közben készült, annál többet.
Ez a családi kép úgy jött létre, hogy Réka először megtagadta a részvételt rajta. Majd az utolsó pillanatban mégis előbukkant mögülem és bepréselte magát Anya és Apa évről évre kerekebb és dagadtabb feje közé.....
Réci és Anya
