Tegnap még csak gyanakodtam, hogy a zebránál, a kerékpáros sáv mellett (a legjobb helyen) királydinnyét látok. Ma megggyőzödtem róla. Már zöldre váltott a lámpa, amikor kiszúrtam a jellegzetes leveleket, majd közelebb hajolva a tüskés gubacsokat is. Kisebbek, mint amilyenek a fotókon tűntek, de határozottan pont ugyanolyanok voltak. Szóval valószínűleg meglett a bringám gyilkosa... Persze nőhet ilyen bárhol.
Haza érve átnéztem az első kereket és naná, hogy ismét találtam benne egy tüskét. Hogy aztán a belső gumit is átlyukasztotta-e, az majd kiderül, legkésőbb reggel, amikorra lapos lesz, mint egy palacsinta.
Pénteken folytatom, meló után. Szóval szerencsére reggelre nem lett lapos a kerék, viszont már paranoid lettem és mindenhol királydinnyét látok. A vasúti hídon tekerve is mindenhol azt látok a járda mellett. Ma legalább péntek van, ha defektet is kapok, hétfőig még meg lehet javítani.
Egész sok ismerősöm posztol az atlétika vb-ről, mindenki áradozik a szervezésről, a hangulatról, hogy mindenki milyen kedves és hogy minden milyen fantaszikus. Ha nem lenne ilyen durván meleg, csodás lenne ott lenni és beleszippantani a versenyekbe, így viszont inkább a hűs szobából figyeljük majd a közvetítést késő estig.
Készülünk a sulira, készülünk, de leginkább lélekben. Remélem, a gyerekek is. Még a héten vettem pár tollat és füzetcímkét, pedig szerintem bőven van elég. Átnéztem a tavalyi füzeteket, könyveket, vagy inkább rácsodálkoztam, hogy mi mindent tanultak tavaly.Külön dobozba rendeztem, ami már csak emlék és nem fog kellene jövőre és külön dobozba ment, ami még felböffenhet. Német, nyelvtan, stb. Aztán majd első héten kiderül, hogy mi kell igazából. Nagy meglepi már így hetedik év elején nem érhet.
Tibivel meg mostanában hülyeségeken veszekszünk , civakodunk, összekapunk, biztos túl sok időnk van, vagy nem tudom. Olykor oltári ökörségeken. Néhány példa.
1. Megkérdezte, hogy mivel fényesítettem ki a lépcső réz csavarjait. Nekem semmilyen emlékem nem volt arról, hogy valaha kisuvickoltam volna, de tényleg, semmi. Nem is kell suvickolni, mert réz színük van. Fogalmam sincs, miről beszélt. Mire észbe kaptam, már megjegyezte, hogy gondok vannak nálam, ha erre nem emlékszem. Mondjuk ebben igaza van, az tényleg gond....
2. Legeslegtöbbet a gyerekek kütyühasználatán veszekszünk, én sokkal kevesebb hozzáférést engednék, Tibi szinte nem is korlátozná. Szerintem ez öreg hiba.
3. Említettem már, hogy Tibi olyakor horkol. Nem akkora probléma,mint először hittem, de olykor kitolja fél órával az alvásidőmet. Szerencsére, ha egyszer elalszom nem ébredek fel az ágyúdörgetésre sem, a kulcs, hogy hamarabb elaludjak, mnt az uram. Ami kemény,mert Tibi kb. a párna érintésre mély álomba zuhan. Viszont amikor horkol, kénytelen vagyok felébreszteni valamilyen szinten, mire ő megkérdezi, hogy mi a baj. Majd rendszerint egy mini párbeszéd következik - horkoltál /nem horkoltam / horkoltál /nem horkoltam. Máskor Tibi cifrázza azzal, hogy megvádol azzal, hogy ÉÉÉN horkoltam. Elvagyunk, no.
4. Ma reggel nézeteltérésünk akadt azon, hogy légkondit kapcsoljunk vagy kinyissuk az albakot. Szerintem csak fülledt levegő jött be, ha némileg hűvösebb is. Oké, lehet, hogy itt inább neki volt igaza. Nem volt türelmem kivárni, hogy hűvösebb lesz a nappaliban vagy nem.
5. Olykor lekapcsolja a tévét, csak mert ő nem nézi. Én pedig csak a konyhába vagy a fürdőszobába szaladok ki valamiért. Ez a szokása egyébként apunak is megvolt, úgyhogy nem is ért olyan váratlanul. Engem bosszant, ha fél órával a vacsora elkészülte előtt betol egy kolbászos szendvicset. Ugrott a családi közös vacsi....Tibi állítja,hogy fog vacsorázni is, de az már nem ugyanolyan. Elég is ennyi a konfliktus elemzésből. Remélem, nem folytatódik ez a civakodási tendencia, nem megyünk egymás idegeire vénségünkre....
Szép hétvégét mindenkinek! A nyári szünet utolsó hétvégéje, sajnos, ez következik.
Azt nem is írtam, hogy végül nem jutottunk el Nógrádba múlt héten, mert túl sokat totojáztunk, mire összeszedtük magunkat, oda pedig nem nagyon érdemes dél után indulni. Minimum 3 óra az út. Viszont felgurultunk a Mátrába. Igazából mesélésre sem érdemes, mert csak sétáltunk egyet. A Világos-hegyre mentünk volna, mégpedig Gyöngyöstarjánból, de aztán olyan meleg volt és az erdőben folyamatosan valami légyféle rovar akart belemászni fülünkbe-szánkba-szemünkbe, hogy elvesztettük a kedvünket. Egy km-rel a kastély után egy tisztáson Zalán megmakacsolta magát és nem volt hajlandó tovább baktatni.Fogta magát és leült a fűbe. Hosszú könyörgés és rimánkodás után, ami egyébként Zalánnal kapcsolatban egész gyakori mostanában - ha meggyőzésről van szó - maradt a tisztáson. Én - jelzem - nem hagytam volna ott, az erdő közepében, de az uram hajthatatlan volt. Így aztán végig paráztam, amíg vissza nem tértünk, hogy találkozik Zalán egy medvével, hiúzzal, rókával, farkassal, vadmacskával és kampec lesz. Egyáltalán milyen szülő hagyja az erdőben a gyerekét? Ha nem is végleg...
Visszafelé természetesen már nem találtuk a tisztáson a fiatalembert, ahogy arra számítani is lehetett, mert túl meleg volt, Zalán pedig nem bolond. Beleírta az ösvény homokjába, porába, hogy VISSZAMENTEM A KOCSIHOZ. Ugyanezen az ösvényen Dió elnézett valami vízlevezető árkot és a sűrű gyomok takarásában rossz ütemben beleesett. Én csak azt láttam, hogy eltűnt a kutya a lyukban, majd kétségbeesetten, fájdalmasan kotort onnan kifelé. Egy sötét fél percig azt hittem, kitörte kezét-lábát és a lelki szemeim előtt bevillant, hogy a fenébe viszünk le a hegyről egy törött lábú kutyát....Ám Dió farkát behúzva szaladt hozzám védelemért, ha már ilyen csúnyán megtámadta az árok. Szerencsére semmi baja nem lett. Az autónál egyesült a család, Zalán a szemünkre hányta, hogy otthagytuk. Nem is lesz ilyen többet, az biztos. Még nem elég öreg hozzá a gyerek. Remélem, ő is tanult belőle, hogy nem szabad a falkától leszakadni (jól összecsípték a szúnyogok egyhelyben.
A falka egyben marad és kész. Természetesen a gyöngyösi Mekiben vacsoráztunk, a kaja sajnos nagyon forró és nagyon finom volt és ennyi volt a kirándulás.
Megjelent az új tanév rendjéről az infó, rövidebb lesz a nyári szünet, viszont hosszabb a többi. Múltkor valami bútorboltba pont arra léptünk be, hogy az unatkozó, csoportba tömörülő eladók ezt a rendszert ócsárolták. Hogy szerencsétlen gyerek már májusra kinyiffan, erre bevezetik, hogy júni végig van suli. Igazából egy hetet tettek rá az eddigiekre (bár gyerekkoromból rémlik, hogy úgy hatodika körül megállt az élet a suliban) Én nagyjából egyetértenék ezzel az új renddel, ha 2 hetes a tavaszi szünet, ám az - ahogy láttam, szűk egy hétből lett nagyjából pont egy hét. Ami nem rossz, de szerintem kevés. Talán elég lenne, ha egy héten át nem kellene tanulni, bár általában nem ez szokott lenni a valóság. Ja igen, azt is betiltanám, hogy a szünetre bármilyen házival bűntetik a diákokat, legalábbis az általánosban.
Próbáltam összeeszkábálni valami rendszert, hogy egyszerűbb legyen vacsorát tenni este az asztalra a hétköznapokban majd, ősztől. Sokra nem jutottam. Egy celeb mesélte, hogy bizonyos napokon bizonyos vacsora dukál náluk és hogy ezt a gyerekek hogy szeretik....De mondjuk ha minden hétfőn lasagne lesz, akkor pár hónapon belül vadul megutálnánk a lasagnet, pedig egyelőre kedvenc, úgyhogy inkább ilyesmit vázoltam fel, hogy:
Ami pedig kimaradt: elég sok minden, chili con carne, lángos, mac and cheese, levesek, indiai kaják (vajas csirke, tikka masala), rántott ételek (hús, gomba, tök, karfiol, brokkoli stb.) és egyszerű tészták, mint a sajtos, tejfölös, krumplis, káposztás vagy a halak. Úgyhogy sokkal okosabb nem lettem.
Amióta VB van, folyton azt nézzük, teljesen beszippantott bennünket a sok gazella csodás atléta. Fantasztikus világverseny hihetetlen drámákkal és fordulatokkal. A magyar versenyzők isszák, szívják magukba a sok szeretetet és figyelmet, amit kapnak, örülnek, hogy megélhetik ezt a hangulatot és biztatást. Megható nagyon. Eszembe jutott, hogy Zalánnal jártunk egyszer atlétika versenyen, amikor még ilyenre rá lehetett venni, ott láttam egyszer a futófolyosón száguldozni egy srácot. Mellettünk edzettek a felnőttek. A sprinterek valami hihetetlen gyorsan tudnak futni - most ezzel tudom, újdonságot mondtam, de tényleg látványos a sebességük....Bámulatos.
Tikkasztó melegről pedig - ma nem is volt annyira meleg, mint tegnap. Vagy el voltam foglalva a nyavalyás tüskékkel, hogy hol gurulok bele egybe. Nem mintha rajtam múlna. A raktárban tiszta szauna hangulat van, még elég faanyag is van hozzá. Csak ne zivatarba fulladjon az egész, romboló vihar aztán végképp nem hiányzik. Visszaszámlálás már ez, utolsókat rúgja a nyár....
A szabadságom második hetére volt sok tervünk volt, igyekeztünk volna a legtöbbet kihozni ebből a hétből is. Eltökélt célunk volt pl., hogy eljutunk a Mezőhegyesi Ménesbirtokra. Nem is innen kellene indítani a történetet, mert a lényeg a lovagláson volt egyébként, Réka nagy szenvedélyén.
A kiscsaj idén nyáron is részt vett a helyi Lovas Egyesület táborában, napi 2 lovagló órával, ami megdobta a fejlődését valahogy, merthogy megtanult vágtázni. Létezik a munkavágta és a könnyített vágta. Egyelőre ez utóbbit gyakorolja az órákon is a mai napig. Ezt úgy kell elképzelni - nekem is újdonság volt - hogy először battyog a ló, aztán üget, majd "be kell ugratni" vágtába és akkor szalad, fut, rohan. Rajta pedig rugózik a Réka. Eleinte, még a táborban nem mindig sikerült minden lovat beugratni, meg van annak a fortélya. A ló megérzi, ha bizonytalan, rutintalan a lovas és elengedi a füle mellett az utasítást. Mostanra nagyon szépen, gördülékenyen vált át ügetésből vágtába Réka, úgyhogy nagyon klassz volt átélni vele együtt, ahogy ezt megtanulta. Én tisztára meg is voltam hatódva, hogy milyen ügyes. Ezek nem az első lépései, szavai, de mérföldkőnek az a javából. Valahogy könnyebbnek tűnik a lovaglás az avatatlan szemnek, mint amilyen valójában, azért van munka benne. Talán aki követi a blogot Réka pici kora óta még emlékezhet rá, hogy Rékának soha nem voltak babái, nem érdekelte a babázás, mert folyton csak a pónikat és lovakat értékelte valamire. A Schleich lovak ma is a polcain ücsörögnek, a összes, pedig a barátnői nagy része már hetedikben lesöpörték, bedobozolták ezeket a lovakat. Mondtam is neki a múltkor, hogy lehetne lovakra szakosodott állatorvos, mondjuk, mert abból kevés van. Bár amikor megláttam, hogy emelt kémia és biosz érettségi is kell hozzá, akkor egyből nem voltam olyan lelkes.
Szóval mostanában én is járok lovardába, tanév közben erre nem nagyon jut idő. Kiülünk a pálya szélére egy padra, süt a nap, megszínezi az eget a naplemente, máskor pár csepp esőt tündöklő szivárvány követ és minden olyan békés és idilli. Valahogy olyan jó ott lenni. Viszünk a lovaknak répát vagy almát, amit a kedvencek elropogtatnak. Mindig leragadok annál egyébként, hogy a lovaknak mekkora fejük van, milyen okos a szemük és összességében milyen hatalmasak és gyönyörűek. Szeretem is, ha van köztünk némi rács, mondjuk ők még a boxukban figyelnek, bezzeg Réka teljesen otthonosan vezeti őket jobbról-balra, ki és be. Nyilván a legkiszámíthatatlanabb lovakhoz ő sem mehet be.
Végül Mezőhegyesre nem jutottunk el (bezzeg bevásárlóközpontba többször is...) a vendégek lovagoltatása szünetel is. Annyi program volt, hogy péntekre toltuk az utazást, ám előző este derült ki, hogy pénteken korábban zár a ménesbirtok, úgyhogy marad az őszi szünetre ez a program. Hétvégén zárva van, ebből is látszik, hogy nem az idegenforgalom a ménesbirtok lényege.
Jártunk kirándulni, vásárolni, nézelődni, ügyintézni, lovagolni, gokartozni, együtt ebédelni, a lényeg, hogy együtt voltunk és az egészben ez volt a legjobb. Már ha Zalán nem vonta ki magát a programból....Utolsó két napban kisuvickoltuk a lakást, kivasaltam és kimostam mindent, ágyneműt cseréltünk, zsírtalanítottam a konyhát, csillivilli lett a fürdőszoba is. Tibi belevetette magát a kárpittisztításba, jöhetett szőnyeg és kanapé, mindegy volt. Ez már a szabi praktikusabb, mintsem az élvezetesebb része volt sajnos, de ahogy Zalán mondaná, elég satisfying érzés volt.
Hétfőn, a szabi lejártával elég depressziósan mentem dolgozni, amolyan miazéletértelme valójában, minekélünkhafolytondolgozunk hangulatban. Elmúlik másnapra, harmadnapra, csak vissza kell szokni a jó világból a dolgos hétköznapokba. Egyébként pedig még nincs iskola, úgyhogy panaszra igazán nincs ok.
A tanszereket még a nyaralás előtt megvettük. Sajnos imádom a papírárut, a cuki füzeteket, noteszeket, apróságokat, ezért biztos, hogy több füzetet vettem, mint kellett volna és ceruza, toll, radír is akad bőven majd. Sőt, Rékának beszereztem egy amolyan kis cuki japán stílusú írószer szettet, majd a tanév előtt pár nappal átadom neki, hátha örömet szerzek vele neki. Zalán majd inkább tanév indító ruhatár bővítést kap, mert attól tartok, hogy mindent kinőtt. Valószínűtlenül hosszú karjai és lábai vannak, szerintem a következő Vogel Soma elveszett benne, kár, hogy semmi sportra nem hajlandó.
Holnap pedig máris péntek, el is telt az első munkahét. Ami azt illeti, elég pechesen. Kedden defektet kapott a bringám első kereke, valami somtüskét fogtam ki. Szerdán Réka bringáját vittem magammal, és nem tudom, mekkora volt a valószínűsége, de üvegszilánk ment a hátsó kerékbe, úgyhogy járhatok busszal, mert Tibi csak hétvégén ér rá szervizelni....Hétvégén fel kellene menni Nógrádba, amíg lehet és ráérünk. Majd meglátjuk, milyen programot hozunk össze.
Mint minden jónak. Vagy úgy mindennek igazából. Csak a klassz dolgok úgy tűnnek, hogy gyorsabban elrepülnek velünk....
Péntek este került sor az "utolsó vacsorára", amit mindig úgymond megünneplünk vagy meggyászolunk, nem is vagyok benne biztos, melyik. Ilyenkorra már megbarátkozunk a szállodával, ismerjük a folyosóit, zeg-zugait és otthon érezzük magunkat, pont mire pakolhatunk is haza. Desszertnek aranygaluska is volt, bár a lelkesedésem korai volt, mert közel sem volt olyan finom, mint a házi az enyém... Réka azért alaposan feltankolt belőle én pedig a sütikből, amelyek - talán már írtam - meglepően finomak voltak. Utolsó este szégyelltem is magam egy picit, hogy hány darab süti csücsül is a tányéromon, node oda se neki, úgyis gyorsan elfogyott....
Este, a kutyasétáltatásnál, az utolsónál hirtelen eleredt az eső, ahogy előző este is és vad sprinttel rohantunk vissza a szálloda előcsarnokába.....Akkor már nem számoltuk, hányadszor áztunk el, a lényeg, hogy legalább a nap bizonyos szakaszában nem esett az eső és lehettünk aktívak. Persze meleg ruhát nem csomagoltam különösebben, de azért egy-egy pulcsi akadt. Mivel a sajátom péntek délután elázott, késő este Zalánét koptattam. Vagy hát inkább áztattam. Durva, hogy jó rám, sőt....
Másnap reggel eljött a kicsekkolás napja, 11 óráig volt időnk elhagyni a szobákat, így kényelmesen összepakoltunk mindent, elköszöntünk wellnesses köntöseinktől, majd elvonultunk reggelizni. Érdekes, hogy a gyerekek mi mindenre ráfanyalodtak, Réka például a főtt brokkolira, barackbefőttre, bár általában tejbegrízt mindenképpen ettek, a virsli vagy szalonna, bundáskenyér, péksütemények csak a ráadás voltak. Hogy végignyammognának egy tradicionális reggelit, mondjuk tojást baconnal, piritóssal vagy kakaót péksütivel, az náluk kizárt, amit megkívánnak, azt meg is eszik....Rendeztük a számlát, aztán pontban 11-kor elhagytuk a pakolót és magunk mögött hagytuk Hévízt.
Gondoltam, ha már arra járunk, szétnézhetnénk a környéken vagy nem is annyira a környéken. Ez utóbbi Tibinek nem nagyon tetszett, úgyhogy maradtunk Tapolcánál, ahol sétáltunk egy kört. Nagyon szép a tó környéke és tömve volt halakkal és vadkacsákkal. Ez utóbbira Dió olyan szinten rácuppant, hogy szinte lehetetlennek tűnt a séta vele. Remegett az egész kutya és legszívesebben a vízbe vetette volna magát valamelyik kacsa után..... Mint ahogy Vácon is teljesen váratlanul a tóba vetette magát, csak azt hallottuk, hogy placcs, nahát most pórázon volt és szerencsére csak a tó egy bizonyos szakaszán úszkáltak a gyanútlan szárnyasok. Csepergett az eső, szóval imádkoztam, nehogy megint elázzunk, bár már megszokhattuk volna, azért nem hiányzott. Zalán nem volt hajlandó kiszállni az autóból, úgyhogy őt a parkolóban hagytuk. Igazából el kellett volna venni tőle a telefonját, bár akkor sem tartott volna velünk, csakazértsem.
Innen Nagyvázsony felé robogtunk az autóval, amiről hallottam, hogy idén márciusban lett kész a felújítással a Kinizsi vár. Nagyvázsony az első közös nyaralásunk egyik helyszíne volt, azóta egész sokat fejlődött és persze mivel nem volt strandidő, elég sokan is voltak a látogatók. Borsos volt a jegyár szerintem, négyőnknek pont 10000 Ft és mi csak a várba látogattunk el.
Kutyabarát, de a kiállítóterembe nem mehet eb, úgyhogy ez amolyan be is engedik a kutyát, meg nem is...Tibi leült vele az első padra, ami szembejött és megvárta, míg mi hárman körbenézünk, aztán rajta volt a sor. A torony nagyon klasszul be van rendezve, én végigolvastam a táblák legjavát. Kinizsi nejéről próbáltam összefoglalni az érdekességet Zalánnak, de hamar leforrázott, hogy ő is tud olvasni. Csak éppen nem állt meg egyik infó tábla mellett sem, de mindegy.
A csigalépcsőn felfelé haladva türelmesen leengedtünk mindenkit, majd emeletről emeletre osontunk. Nem lehetett valami kényelmes itt lakni, az biztos, kétszer is meggondolta az ember, ha "szintet akart lépni". Lefelé a toronyból újra bekukkantottunk minden szobába, lefelé így is beszólt egy idősebb mama, hogy úgy szokás ám, hogy leszólunk a többieknek, hogy hányan szeretnének lejönni. Merthogy nem igazán akartak leengedni, így az lett, hogy mi haladtunk le, ők fel. Egyébként elfértünk volna....Nem akartam neki mondani, hogy mifelénk meg úgy szokás, hogy a lefelé tartókat elengedjük. Szűk a lépcső, szentigaz, de ennek is megvan a maga romantikája.
Innen sok minden nem történt, hazafelé vettük az irányt. Bár én szívesen lementem volna még a Balatonhoz, leszavaztak a többiek. El is aludtam valamelyik autópályán hazafelé. Valamikor délután, koraeste értünk haza. Nagyon nem szomorkodtam, mert nagyjából akkor tartottam a nyári szabim felénél.
Folytköv, mert közben megjött a futár a megrendelt kajával, aztán pedig Diót el kell vinni sétálni.
Péntekre nagyon viszketett a talpunk egy kis erdő, kilátó vár és hasonlók iránt, bár ezen a napon is, mint a legtöbbön, a nap valamely szakában vagy esett az eső vagy majd' le akart szakadni az ég, úgy el volt borulva.
Végül egy rövid reggelit követő pihenő után összeszedtük magunkat, hogy elindulunk Somló vára felé. Kis szépséghibája volt a történetnek, hogy a fárasztó reggelit követően Zalán visszafeküdt aludni és sehogyan sem tudtuk rávenni, hogy csatlakozzon hozzánk. Nógattuk, kérleltük, rimánkodtunk, könyörögtünk neki, de csak egyre durvább elutasításban volt részünk a takaró alól. Úgyhogy....ott hagytuk a szobájában. Én legszívesebben beraktam volna az autóba, alszik egy órát ott, aztán kirándul velünk, de ahhoz azért már elég nagy fiú, nem rángathatjuk végig a szállodán akarata ellenére vagy kaphatjuk ölbe. Elvégre már magasabb nálam is. Fájt a szívem érte és hiányzott a nap során többször is, de maradt a szobájában, állítása szerint egész nap azt tervezte, hogy aludni fog. (Hát igen, aki éjszaka nem alszik, az nappal alszik, így van ez....)
Sümegen keresztül jutottunk el Somló hegyig, közben a tanúhegyekről olvasgattam. Bevallom, egyedül Badacsonyt tudom felismerni az északi part hegyei közül, tanúhegyek és kész, jobb esetben. Tibi a Csobáncot is felismeri, de most már talán a Somlóval sem lesz gond, bár ez bentebb található a parttól.
Sümegnél tettünk egy kört a vár körül és mivel elvétettünk egy kijáratot a körforgalomnál, még a Kapitány Wellness szállodára is vetettünk egy pillantást, ahol kétszer is nyaraltunk, amikor a gyerekek még kicsik voltak....picit nosztalgiáztam is. Pedig akkoriban sem volt könnyű, mert mindkétszer betegek voltak a gyerekek, sőt, a helyi orvost is fel kellett keresni, mert oké, hogy Zalán antibogyón volt, de Réka is belázasodott. Ráadásul akkoriban a gyerekek teljesen elutasítóak voltak az éttermi kaja iránt, úgyhogy nem is tudom, hogy maradtak életben olyan kevés élelmiszeren, mint ami a szállodában a rendszerükbe jutott. Egy kis tejbegríz és két falat sültkrumpli, rengeteg dinnye, ilyesmin tengődtek....Pedig ebben a szállodában is nagyon finomak voltak az ételek mindig....A középkori vacsorán sem tudtunk részt venni, úgyhogy egyszer még muszáj lesz visszamenni.
Természetesen annyi eszünk nem volt, hogy mondjuk a kirándulástippek.hu -t alapul véve induljunk neki a várnak illetve a kilátónak, hanem a googlemap felvezetett valami egészen szűk utakon, pici, de mutatós nyaralók és szőlősök között egy ideig...Az autót letettük, amikor már túl meredek volt a helyzet....majd amikor végre találtunk egy útba igazító táblát, 100 méterrel később megtaláltuk a szilárd útburkolatos utat is...amerről igazából érkeznünk kellett volna. No mindegy.
A sárga háromszög jelzésen haladtunk felfelé egy ideig - hiányzott Zalán - hamar megtaláltuk azt a nagy követ, amire Kinizsi ráült és behorpadt alatta - majd egy méretes fánál, melynek gyökereit kimosta az eső kitalálták/tuk, hogy letérünk az útról és inkább a meredekebb lépcsőket választjuk. Annyira nem volt jó ötlet, mert sár az volt bőven, de végül egy bő fél óra alatt felértünk a kilátóhoz, a Szent István Kilátóhoz. Szusszantunk egyet a padoknál, majd egy idő után feltűnt, hogy mintha zárva lenne a kilátó. Ekkor, mint egy filmben, nagy sebességgel érkezett egy piros Yaris. Viccelődtünk is vele, hogy biztos a pénztáros a kilátóba és lám, tényleg. A lejtőn felfelé, a sárban kövér gázt kellett adnia, mire felért a kilátó elé, majd be is parkolt mögé. Igaz, hogy délben kellett volna nyitnia és már egy óra is elmúlt, de lényegtelen.
Rajtunk kívül még két csapat, egy lengyel család és egy magyar házaspár kívánt jegyet venni a kilátóba. Hármunknak 2100 Ft-ba került. A lengyelek kérdezték, hogy mi régen várunk -e, mert ugye dél óta nyitva kellene lennie a pénztárnak, de nekünk mákunk volt, pont akkor érkeztünk. A magyar házaspár olyan ötvenes éveiben járt és a hölgy tagja nem volt túl lelkes a túrázás miatt, de ez csak a várban derült ki később, mert ott is találkoztunk velük. A kilátóból lélegzetelállító volt a kilátás, de nagy volt a szél is, úgyhogy egyből ránk fagyott a verejték...Tettünk több kört is, fotóztunk, videóztunk, lefotóztuk a lengyel családot is, aztán leereszkedtünk óvatosan a toronyból, mert Diónak már nagyon mehetnékje volt.
Következhetett tehát a vár. A kilátóhoz képest lentebb foglal helyet a Somlói vár, pár perc séta volt a kilátótól kellemesen lefelé, szóval több kaptató nem volt. Igazából a kilátóig sincs kaptató, csak egy kellemes séta, most is csak a sárral kellett megküzdeni.
Somló várát már 1352-ben említik a források, bár a legendák szerint a tatárjárás után emelték. Tulajdonosa volt a Garayak, Kinizsi Pál, a Szapolyai család, Bakócz Tamás. Most nemrégiben felújították, helyreállították a belső vár kapuját is, de ide most nem tudtunk bemenni, zárva volt illetve a benti kaszárnyaházat sem tudtuk megtekinteni. A kilátás innen is csodaszép, bár a kilátó után már kevésbé okozott eufóriát. Visszafelé már a Kitaibel tanösvényt választottuk, nem lépcsőztünk, lefelé túl csúszós lett volna.
A várból láttuk, hogy lenn alattunk egy hatalmas fehér épület, talán kastély terül el egy park, erdő, arborétum közepén. Ez volt a dobai Erdődy kastély. A kastélyt valamikor a 19. század elején építette nyaraló kastélynek Erdődy Károly gróf. Egy neves francia építész Charles Moreau volt a tervezője. Az internet segítségével kiderítettük, hogy ez egy klasszicista stílusban épült kastély.
Nagyon olyan érzésünk volt, mint tavaly, amikor Füzér várából leereszkedve belebotlottunk a kastélyba Füzérradánynál. Teljesen véletlenül csak a kutyát szerettük volna megsétáltatni és kiderült, hogy a park látogatható és pár héten vagy hónapon velül a felújított kastély is látogatható lett. A különbség annyi, hogy itt a kastély felújítás előtt áll... Három éve még szanatóriumnak adott helyet, csak aztán túl lepusztulttá vált, hogy bárki éljen benne.
A kastélyt csodálatos, részben gondozott, óriási park veszi körül, amit szintén Charles Moreau tervezett. Úgy emlékszem a portán a bácsi 90 hektárt mondott, hogy ekkora a park....Bemehettünk sétálni, de a kutyát pórázon kellett tartani sajnos. Ennek később nem volt jelentősége, mert hamar véget ért a séta. Elsétáltunk a kaputól a kastélyig és nagyon sajnáltuk, hogy nincs méltóbb állapotban, szívszorító volt így látni. Aztán már nem voltunk annyira szomorúak, mert hátranéztünk és egy óriási fekete viharfelhő közeledett a kastély felé. Valamiért nem kapcsolt be a vészreflexünk, annyira lekötött, hogy minél többet lássunk ebből a parkból....Pedig csak egy óránk volt rá zárásig. Elfordultunk a kastély előtt a járdán, addigra nem láttuk a távolban a fekete felhőket, mert már felettünk volt az egész. Nem terveztük, hogy túlságosan eltávolodunk a bejárattól, vagy nem is tudom, mit terveztünk, mert volt egy pillanat, amikor azt láttuk, hogy egyik pillanatról a másikra előttünk szakadni kezd az eső. Majd az zivatar bennünket is elért. Mit tesz ilyenkor az ember? Amit külön mondott a portás bácsi hogy ne tegyünk, beszaladtunk a fák közé, hogy elpakoljuk Tibi kameráját. Mikor fél perc múltán láttuk, hogy az eső úgy ömlik, mintha dézsából öntenék, springben törtünk ki a kapu felé, ahol a kocsit hagytuk. Talán én áztam el legkevésbé, mert nálam volt egy kapucnis pulcsi, Réka futott a kutyával, mint a nyúl és hát mire az autóhoz értünk, bőrig áztunk szinte, vagy legalábbis én pólóig....Remélem, mire legközelebb arra járunk, legalább tervek lesznek, hogy mikor és miből újítják fel ezt a szép kastélyt....
Azt el is felejtettem, hogy a kilátóból leérve, az autóhoz visszasétálva kapott Tibi a fejéhez, hogy a fotós táskája a várban maradt a padon. Gyorsan autóba vágtuk magunkat pánikszerű állapotban és a kis parkolóig felgurultunk, de azon túl nem mehetett autó, így aztán Tibi felfutott a várig és vissza. Még szerencse, hogy nem olyan várnál történt ez, ahová több óra felkapaszkodni.....Most izomláza is van szegénynek. Meglett a táska szerencsére, ugyanott volt, ahol hagyta.
Csurom vizesen az autóban gyorsan bepárásodott minden ablak, így mehetett a levegő az ablakra, ahogy a csövön kifért. Réka levetette csuromvizes pólóját és felvette a pulcsiját. Tibi maradt a vizes pólójában, aggódtam is,hogy megfáznak, de eddig nem. Visszaérve a szállodába, természetesen nem volt parkolóhely. Köröztünk egy ideig tanácstalanul fel és alá, majd kaptunk egy tippet az egyik szállodai alkalmazottól és beparkoltunk a szálloda udvarának egy olyan sarkába, amiről nem is gondoltuk, hogy állhat oda autó. Hurrá, ez is megoldódott, lett parkolóhely. Villámgyorsan felsiettünk a szobánkba, szerencsére gyorsan jött lift is és mindenki a forró zuhany alá vetette magát, még Dió is, így aztán jól végződött a nap. Zalán mondjuk morcos volt, hogy hol voltunk ilyen sokáig, már majdnem hat óra és éhes és nem érdekli hol voltunk, az sem hogy eláztunk, így jártunk, de most már menjünk vacsorázni, mert nagyon éhes....
Ahelyett, hogy foglaltunk volna szállást valami jó kis horvát vagy szlovén tengerpartra vagy akár hegyoldalba, mi idén is hazai szálláshelyet választottunk. Vagyis én. Valamiért - nem tudom, miért, de valahogy külföldre nem szívesen megyek kutyával, habár tavaly azért Torockót bevállaltuk, igaz, az nem is annyira külföld, ez egy, a másik meg, hogy oda nem egyedül utaztunk ötösben.
Szóval idén Hévíz volt a célpont. A Balatonra nem találtunk olyan szállást, amely ár-érték arányban megérte volna. (Hozzáteszem, hogy még a szállodákról nem szoktunk le, bár szerintem, ha a Balatonra vágyunk, kénytelenek leszünk más megoldást keresni.) Mióta nem ovisok a gyerekek, illetve Réka kinőtte a pótágyat, azóta két szobát kell foglalni, ami eléggé megdobja a költségeket. Lett volna még Zalakaroson egy családi lakosztály, két szoba egybenyitva, klassz is volt, szép is volt, ám Zalakaroson már kétszer is voltunk, így marad Hévíz. Nem a Balaton, de majdnem és rossz idő esetén ott a szállodai kinti, benti wellness, szóval minden kafa. Kicsit rövidre vágtam a sztorit, mert szóba jött Sopron és Sikonda is többek között. Ez utóbbiban már kétszer jártunk, őszi szünetben és nyári szünetben is. Nekem jobban bejött őszi szünetre, mert a Mecsekben még nem kirándultunk eleget és azt nyáron annyira nem vidám, ha véletlenül kánikulát fogunk ki, mint tavaly. A folyamatos strandolást én gyorsan el szoktam unni, max 2 nap és elég belőle. Amúgy Sikondán a szálloda kutyabarát és nekem abszolút kedvencem. Igaz, talán a kaja nem olyan remek, mint 2 éve Siófokon, de messze átlagon felüli, nagyon jókat ettünk mindig Sikondán így is és hát most mondjam, hogy Siófokra idén ugyanabba a szállodába 800 000 Ft-ért mehettünk volna 5 éjszakára? Hagyjuk már....
Mivel Tiborom nem képes hátra hagyni a gépeit 5 napnál hosszabb időtartamra, ezért 4 éjszakára foglaltam szállást. Ötöt szerettem volna, de úgy fájdalmas ár jött ki, főleg, hogy a kutyára 10000 Ft / éjszaka volt a díj. Ezért nem jár semmilyen szolgáltatás természetesen, csak bevihető kutya a szobába. Kedden reggel utaztunk hát, bár már hétfőn is szabadságon voltam, ment a mosógép, ürítettem ki a hűtőt, vasaltam, pakoltam, takarítottam, mint aki hónapokra távozik.... Az utunk eseménytelen volt, három óra alatt csorogtunk oda, végig autópályán szinte. Három órától foglalhattuk el a szobát, mi fél négykor a recepción ücsörögünk Zalánnal együtt, míg Réka elvitte a kutyát sétálni, mert a lobbiban túl izgatott volt és zavarta volna a többi vendéget.
Idén először foglaltunk all inclusive ellátással szállást, mert félpanzió nem is volt opció, gondoltam, megpróbáljuk, milyen lehet az ilyen. Nekünk nem nagyon működött, mert 10 órakor fejeztük be a finom és bőséges reggelit, de már 12-től 2 óráig mehettünk ebédelni. Úgy képzeltem, hogy majd némi sültek lesznek sok salátával, gyümölccsel és sütikkel, de egyszerűen lakoma volt, ugyanolyan svédasztalos terüljasztalkám, mint a vacsora egy ilyen kaliberű szállodában. Úgyhogy egyetlen egyszer mentünk le ebédelni, de többet sem vágytunk rá. Mert egyébként 3 és 5 óra között következett az uzsonna. Számunkra teljesen feleslegesen, de járt és ami azt illeti, elég zsúfolt volt minden étkezés....Uzsonnára kétszer vagy háromszor lecsoszogtunk, wrapet ettünk vagy frissen sült lángost, de én speciel soha nem voltam ilyenkor éhes, szóval csak vedeltem az automatából a gyömbéres üdcsit és csipegettem a sütik között. Hat órától pedig következett a vacsora, a szokásos étkezés, a második lakoma per nap....Az uzsonna egyébként némileg színvonal alatt volt, inkább olyan iskolai étkezés hangulata volt nem túl finom kajákkal és szocreál hangulattal, de sokat nem számított.
Jellemző, az étkezéssel kezdtem az egészet....
Mivel szokatlanul korán megérkeztünk, futotta egy gyors uzsonnára lenn az étteremben - lásd fenti sorok - mert már mindenki nagyon éhes volt. Fura volt, hogy mindenki fehér köntösben ücsörgött szinte az asztaloknál, mert ahhoz vagyunk szokva, hogy abban nem illik kajálni....de itt olyan sűrűn jöttek az étkezések, hogy belefért. Illetve nem volt olyan formális, elegáns hangulata az étteremnek úgy összességében sem.
Uzsonna után csobbantunk a wellnessben. Én is. Most hogy lefogytam 11 kg-t, nem lettem ugyan fürdőruha modell, simán még 5-8 kg is lemehetne rólam, viszont a saját felfogásom szerint újra ember formám lett és fel mertem venni egy fürdőruhát nagy tömeg előtt. Nem mintha bárki engem nézve vagy értékelne, de engem azért visszafogott ez a súlytöbblet, talán tudat alatt is....A benti medencéket nem találtuk túlságosan gusztusosnak, valahogy nem volt kedvünk ázni bennük, túl meleg volt, úgyhogy inkább kilubickoltunk a kültéribe. Nem sokkal később el kezdett szakadni az eső, de durván ám. Ettől viszont kisebb lett a népsűrűség, ami kimondottan tetszett. A meleg vízben nem sokat számított egy ideig, hogy szakad az eső, de fél óra múlva azért már kifejezetten kellemetlen volt a koponyámon koppanó hideg esőcseppek tömege. Mégis, csak amikor durván villámlott is, na akkor úgy gondoltuk, hogy nem itt kellene meghalni ebben a medencében mind a négyőnknek, mi lesz a kutyával a szobában fenn, úgyhogy inkább biztonságos helyre húzódtunk. Én úgy elszoktam a víztől, hogy alig tudtam kimászni hirtelen a vízből.....Addigra úgy esett az eső, mintha dézsából öntötték volna. Hát nem hiába, megérkezünk, vagy mi....
Ja, ha már megérkezés. Becsekkoláskor kérdezte a recepciós lány, hogy találtunk-e parkolóhelyet és határozottan meglepődött, mikor azt feleltük enyhe közönnyel, hogy persze. Megjegyezte, hogy becsüljük meg nagyon.....Nem sokkal később a pultba esett egy szlovák feldúlt pasas,hogy nem talál sehol parkolóhelyet - szlovákul nyomta, de valahogy értette mindenki - és hogy okés-e , ha beáll a szálloda elé a kapuba.....Megengedték neki, és onnan fogva az a kék Skoda nem is mozdult el arról a helyről, amíg mi ott tartózkodtunk. A parkolóhelyeként, mint kiderült hamar komoly közdelem folyt, olykor fél órát is ücsörgött egy pasas a kocsiban, mire találta újat. Ha negatívumot akarnék mondani, akkor ez egy komoly hátrány, hogy ha egyszer elhagyod a pakolóhelyet, nem túl valószínű, hogy visszatértedkor másikat találsz. Persze a parkolás kapun belül nem is volt ingyenes és még meg is kellett harcolni érte....
Két napon át Tiboromat nem is nagyon lehetett rábeszélni, hogy elhagyjuk autóval a szálloda területét. A gyerekek mentek volna, ahogy kedden és szerdán már eléggé unták a wellness-t.....Tibor tekintete olyankor párás lett és felsóhajtott, hogy az a jó kis parkolóhely, hát hogy az nagyon kellene.
A kutya - már meg sem lepődtünk - itt is elég nagy döbbenetet keltett a vendégek körében, bár több kutyus is lakott a szállodában most egyszerre. Egy fekete hosszabb szőrűvel találkoztunk egyszer a liftnél és valami tacskó is ügetett a folyosón, a liftnél láttam egyszer, de minkettő kisebb testű, mint Dió. Volt olyan vendég, aki szabályosan lefagyott a láttán, csak állt és meredt a kutyára, az ilyenek mellett rutinosan elsétáltunk minél gyorsabban. A nagy többség azért barátságosan fogadta, néhányan kifejezetten lelkesek voltak, főleg a gyerekek. A kutyát egyébként indulás előtti napon megfürdettük, így bársonytiszta bundával foglalta el a hotelszobát. Vittük a plédjét és elvileg ezen aludt, de minden reggel az ágy végében találtuk a lábunknál feküdve. Olykor a fotelekbe is beült. A szálloda mellett volt egy erdőcske sétánnyal és kilátóval a fürdőre, úgyhogy oda naponta kb. 3-szor elvittük, hogy elvégezze a dolgát (kakazsákba összeszedtünk mindent). Reggel fél 7kor kérte az első sétát, általában itthon is ilyenkor engedjük le először a kertbe pisilni. Aztán 11 körül elvittük egy másik, hosszabb sétára Hévízen pórázon többnyire. Vacsora előtt és késő este két további rövid körre levittük sétálni, majd minden séta után alapos mancsmosásban részesült, hiszen sár és eső az volt bőven.....Igazából csak akkor maradt magára a szobában, amikor az étteremben voltunk, ez kb. 20-30 perc időtartam lehetett. Az ajtóra kitettük a "pet in room" táblát és reméltük, hogy az eb nem fog vonyítani vagy nyüszíteni utánunk.
A wellness a mi ízlésünknek kissé túl zsúfolt volt, de azért kiélveztük. A nem fűtött medencében is megmártóztunk, na mondjuk ott alig volt valaki tényleg, de hideg is volt a víz és tartósan nem lehetett benne megmaradni, csak ha úszott az emberlánya kb. oda- vissza. A kinti medencében jót áztunk, közben beszélgettünk, pihentünk, koktélt, sört vagy üdítőt is kortyolhattunk akár. A fagyi szerintem ehetetlen volt, azt kihagytuk.
Az esti élőzenei programok bennünket nem kötöttek le kimondottan, szerintem inkább a nyugdíjasok élvezték, mi csak zavaró tényező voltunk max, amikor kisétáltunk a lobbin át levegőzni a kutyával, majd negyed óra - fél óra múlva vissza.....Kutyával nyaralni nem leányálom, de mi szeretjük, hogy Dió ott van velünk. Többnyire....
Utolsó két nap következtek a legizgalmasabb kalandjaink, de majd erről legközelebb. :)
