Kiszámoltam, még hét hetet dolgozunk ebben az évben. Száguldanak a hónapok és évek, kétségkívül. Tavaly ilyenkor készültünk vadul Réka szalagavatójára. Zalán már akkor nem járt iskolába, de az a kezdeti bizonytalan helyzet felettünk lebegett. Hétről hétre abban bíztunk, hogy majd visszamegy. Ami azt illeti, amíg ki nem rúgják, most is ebben bízunk. Az nem túl jó jel, hogy az őszi szünetet követő első tanítási napon rögtön nem is ment....bár ennek tegnap még semmi jele nem volt. Reggel először a hálóban, a megvetett ágyunkon pattogott a számítógépe. Alapból sincs hozzáférése hétköznap csütörtökig, de suli híján aztán...Tibi elvitte a fekete dobozt még a portáról is. Mindig szomorú kép a számítógép Tibi hóna alatt vagy az előszoba közepén...
Hétvégén temetőben jártunk. Először anyuék (érdekes, hogy azt írom, anyuék, anyu és apu helyett...) sírját látogattuk meg. Nem vagyok egy temetőbe járó típus, számomra nem ott vannak a halottaink. Csak azért teszem a dolgom mégis, mert a sírt rendben illik hagyni, anyuék is ezt várnák el, így van jól. Utoljára szeptemberben tesóm vitt rá virágot. Letakarítottam a sírt, rátettük a koszorút, amit Réka választott. Hiányérzetem volt, friss, vágott virágot is kellett volna vinni, de azt nem vettem. A temető kapujában itt senki nem árult virágot. Nem ismertem meg egy gyerekkori ismerősöm, aki valamikor az utcánkban lakott. Az anyukája anyu barátnője volt az utolsó években. Az ismerős rám köszönt némileg rosszallón, hogy elmennék mellette szó nélkül. 30 éve láttam utoljára, de lehet, több.
Néhány településsel arrébb anyuék szülőfalujában tettük ki a koszorúkat. A gyerekek csodálkoztak, hogy anyuék nagyszüleivel bezárólag mindenkinek jut megemlékezés. Arra gondoltam, hogy talán miénk az utolsó generáció, aki az ükszülők sírjára virágot visznek. Apu nagymamájára azért, mert ő nevelte aput. Anyu nagyszüleiről nem sokat tudok, szinte csak amennyit a sírkő elárul. Az egyikőjük a második világháború előtt halt meg. Sajnos a másik sem élte meg a háború végét. Persze nem tudom megkérdezni anyutól, milyenek voltak. Nem is ismerhette őket, de hallhatott történeteket róluk. Rengeteg kérdés bennem ragad. Ez a halottak napjának egyik nagy fájdalma. Rengeteg részlet feledésbe vész.
Ebben a temetőben hamar végeztünk, ismerőssel nem találkoztunk. Utoljára anyósomhoz mentünk ki a temetőbe....Ez volt a legszomorúbb ,mert szeptemberben volt a temetés, még mindig nehéz elhinni, hogy elment....A sír tele volt koszorúval és mécsessel. Itt töltöttük a legtöbb időt, anyósom katolikus volt, így mécseseket is gyújtottunk.... Szívszorítóan szép a temető sötétedés után. Megkönnyebbültem, amikor hazaértünk és nem csak azért, mert jöhetett a szokásos Mindenszentekkor már hagyományos süti evés.
Vasárnap forgott a szokásos verkli házimunkailag. Már nem teregetek, a szárítógép mormog szinte egész nap. Főztem is bőven - brokkolileves pirított sajtos-fokhagymás kenyérkockákkal, bolognai pennével, kelkáposztafőzelék (feltét majd ma), sült tarja, burgonyapüré. Réka bekukkantott a konyhába, hogy hol a vadas.... háttt az nincs, majd jövő héten. Esélye sem volt, mert elfogyott a répánk, már reggel a lovardába siető Rékának sem jutott, illetve a lovának. Bocs.
