Aki egy ideje olvas, tudhatja, hogy több mint másfél éve „dolgozom magamon”. Nálam édesanyám elvesztése jelentette az utolsó cseppet a pohárban: akkor jutottam el oda, hogy érdemes lenne pszichológushoz fordulnom.
Mit éreztem? Azt, hogy nem tudom elviselni az életemet. Hogy nem tudom feldolgozni a gyászt, sőt talán még édesapám nyolc évvel korábbi elvesztését sem dolgoztam fel. Hogy a családban kényszeresen mindent nekem kell csinálnom, maximális fordulatszámon, lehetőleg százszázalékos eredménnyel. És még sorolhatnám.
Ez így nagyon drámaian és rosszul hangzik, de lényegében ezt éltem át. Nyilvános blogban ennél részletesebben most nem fejteném ki. Az évzáró posztom talán így is túl mélyre sikerült – bár őszintén szólva lenne kedvem tovább bontogatni a témát.
Amiért most mindezt leírom: hétvégén beszélgettem egy ismerősömmel, barátnőmmel. Valahogy szóba került, hogy éppen huszonhét éve történt vele egy baleset, amely azóta mindennap eszébe jut, és még mindig nagyon fájlalja, hogy megtörtént. Megdöbbentem. Huszonhét éve, minden áldott nap újra átéli – és hagyja, hogy újra és újra megtörténjen benne?
Egy másik ismerősöm harmadszor megy gyomortükrözésre, miközben maga is tudja, hogy erősen szorong. Egy harmadik barátnőm nemrég bevallotta, hogy vezető pozícióban öt éve él tartós stresszben és szorongásban. Egyelőre – ahogy ő fogalmazott – kitart.
De valóban kitart?
Egyiküknek sem jut eszébe, hogy szakemberhez forduljon. Mert ez sokak számára még mindig stigma, valami, amit szégyellni kell. „Úgysem segít.” „Úgysem használ.” „Nincs velem semmi baj.” „Nem vagyok én bolond.” „Nem vagyok beteg.” „Erre nekem nincs időm.” „Nincs rá pénzem.” „Úgysem találok megfelelő szakembert.” Talán nem futtatják végig magukban valamennyi gondolatot, de ezek közül néhány biztosan ott dolgozik bennük.
Persze nekem ebből a szempontból könnyebb volt: úgy indultam el ezen az egyébként nagyon nehéz úton, hogy tudtam, ki tud nekem segíteni. Ez óriási előny.
Azt viszont nem tudtam, hogy nem egyszerűen tanácsokat kapok majd, beszélgetünk egy kicsit, aztán szépen megjavulnak a dolgok. Nem sejtettem, hogy időnként rosszabbul leszek, mint a kiinduláskor. Hogy minden hullámzik majd. Hogy ez nagyon is kemény és nehéz munka, amelyet könnyű feladni, és amelyből könnyű kifarolni.
Van, amikor rettenetesen nehéz abban a székben ülni a szakemberrel szemben. Párszor azt kívántam, bárcsak eltűnhetnék, vagy leáshatnám magam a föld alá – akár a harmadik emeletről is. Mégis, minden nehézségével együtt megérte a melót.
Arra szoktam biztatni mindenkit, hogy kár éveken át egyedül kínlódni és küzdeni a kisebb-nagyobb lelki nyűgjeinkkel, ha lehet rájuk segítséget kapni. Rendkívül felszabadító, amikor egy régóta cipelt fájdalom veszít az erejéből, vagy egyszer csak már nem irányítja tovább az életünket. Ráadásul az önismeretnek szépségei is vannak, nem is kevés. Olyan részeinkkel találkozhatunk, amelyek mindig bennünk éltek, csak addig nem ismertük őket.
Minek hordozni valamit éveken, évtizedeken, akár egy egész életen át, ha le is lehet tenni?
Komolyan, kedves kortársak és nem annyira kortársak: a csomagokat le lehet tenni!
