Aki egy ideje olvas, tudhatja, hogy több mint másfél éve „dolgozom magamon”. Nálam édesanyám elvesztése jelentette az utolsó cseppet a pohárban: akkor jutottam el oda, hogy érdemes lenne pszichológushoz fordulnom.
Mit éreztem? Azt, hogy nem tudom elviselni az életemet. Hogy nem tudom feldolgozni a gyászt, sőt talán még édesapám nyolc évvel korábbi elvesztését sem dolgoztam fel. Hogy a családban kényszeresen mindent nekem kell csinálnom, maximális fordulatszámon, lehetőleg százszázalékos eredménnyel. És még sorolhatnám.
Ez így nagyon drámaian és rosszul hangzik, de lényegében ezt éltem át. Nyilvános blogban ennél részletesebben most nem fejteném ki. Az évzáró posztom talán így is túl mélyre sikerült – bár őszintén szólva lenne kedvem tovább bontogatni a témát.
Amiért most mindezt leírom: hétvégén beszélgettem egy ismerősömmel, barátnőmmel. Valahogy szóba került, hogy éppen huszonhét éve történt vele egy baleset, amely azóta mindennap eszébe jut, és még mindig nagyon fájlalja, hogy megtörtént. Megdöbbentem. Huszonhét éve, minden áldott nap újra átéli – és hagyja, hogy újra és újra megtörténjen benne?
Egy másik ismerősöm harmadszor megy gyomortükrözésre, miközben maga is tudja, hogy erősen szorong. Egy harmadik barátnőm nemrég bevallotta, hogy vezető pozícióban öt éve él tartós stresszben és szorongásban. Egyelőre – ahogy ő fogalmazott – kitart.
De valóban kitart?
Egyiküknek sem jut eszébe, hogy szakemberhez forduljon. Mert ez sokak számára még mindig stigma, valami, amit szégyellni kell. „Úgysem segít.” „Úgysem használ.” „Nincs velem semmi baj.” „Nem vagyok én bolond.” „Nem vagyok beteg.” „Erre nekem nincs időm.” „Nincs rá pénzem.” „Úgysem találok megfelelő szakembert.” Talán nem futtatják végig magukban valamennyi gondolatot, de ezek közül néhány biztosan ott dolgozik bennük.
Persze nekem ebből a szempontból könnyebb volt: úgy indultam el ezen az egyébként nagyon nehéz úton, hogy tudtam, ki tud nekem segíteni. Ez óriási előny.
Azt viszont nem tudtam, hogy nem egyszerűen tanácsokat kapok majd, beszélgetünk egy kicsit, aztán szépen megjavulnak a dolgok. Nem sejtettem, hogy időnként rosszabbul leszek, mint a kiinduláskor. Hogy minden hullámzik majd. Hogy ez nagyon is kemény és nehéz munka, amelyet könnyű feladni, és amelyből könnyű kifarolni.
Van, amikor rettenetesen nehéz abban a székben ülni a szakemberrel szemben. Párszor azt kívántam, bárcsak eltűnhetnék, vagy leáshatnám magam a föld alá – akár a harmadik emeletről is. Mégis, minden nehézségével együtt megérte a melót.
Arra szoktam biztatni mindenkit, hogy kár éveken át egyedül kínlódni és küzdeni a kisebb-nagyobb lelki nyűgjeinkkel, ha lehet rájuk segítséget kapni. Rendkívül felszabadító, amikor egy régóta cipelt fájdalom veszít az erejéből, vagy egyszer csak már nem irányítja tovább az életünket. Ráadásul az önismeretnek szépségei is vannak, nem is kevés. Olyan részeinkkel találkozhatunk, amelyek mindig bennünk éltek, csak addig nem ismertük őket.
Minek hordozni valamit éveken, évtizedeken, akár egy egész életen át, ha le is lehet tenni?
Komolyan, kedves kortársak és nem annyira kortársak: a csomagokat le lehet tenni!
Nehéz ez, mert abszolút nem úgy lettünk szocializálva, hogy az ilyesmi is pont ugyanolyan normális, mint elmenni a háziorvoshoz. Ráadásul saját magunkban megtalálni a hibákat, rájönni, hogy vannak olyan "tökéletlenségeink", amiken nem lehet segíteni valami csodabogyóval, még annál is nehezebb, mint levetkőzni a beépült sémákat (úgymint az jár ilyen helyekre, aki zakkant pl).
VálaszTörlésA beépült sémákat nagyon szépen le lehet vetkőzni, igaz, időt és elhatározást igényel. Nem feltétlenül hibáról van szó, lehet sérülés, trauma, annyi minden más. És ha elég erős, akkor az jelt ad, nem nehéz észrevenni. Az más kérdés, hogy mit kezd az ember az észrevétellel. Ha tud élni vele, akkor többnyire az emberek szerinte azt választják.
TörlésÉn is pontosan tudom, hogy lenne mit megbeszélnem egy szakemberrel. De igazad van, valamiért mindig hárítom, pedig Feri is bátorítana, még olyan is előfordul, amikor ő mondja, hogy néhány berögzült dolgomról jó lenne beszélni egy pszihológussal, de talán még nem vagyok kész szembenézni önmagammal és levetkőzni a mintáimat.
VálaszTörlésÉn felnézek rád, hogy ezt tudod csinálni, és hogy segít, abban egészen biztos vagyok.
Igen, engem érdekelnek ezek a pszichológiai dolgok, hihetetlenül izgalmas egyébként, amit a saját lelkünkről meg lehet tudni. Ó, hát ha jól tudsz együttélni ezekkel a berögzült dolgokkal, nem biztos, hogy szakembert igényel. :)
TörlésNem tudok elég jól élni vele, de nem is vagyok egyelőre elég elszánt, hogy foglalkozzam vele. Eléggé struccpolitika, tudom.
TörlésEz most nagyon jókor jött! Köszönöm szépen! 🥰
VálaszTörlésÉn ezt egy kicsit másképpen látom. Az én egyik kisfiam 14 éve halt meg, és jártam utána szakemberhez, aki rengeteget segített is, de azt a csomagot, meg a betegségének csomagját míg élek hordozni fogom, nem lehet csak úgy, egyszerűen lerakni. Megtanulni együtt élni a hiányával lehet, de lerakni, nem. És még mindig vannak olyan pillanatok, amikor eszembe jutnak mondatok, események a kórházból, ahol 4 hónapot töltött, legalább már a születését nem nagyon álmodom újra és újra. De sok éven át az is megvolt.
VálaszTörlésÉs még vannak más, hasonló traumák is. Egyiket sem lehet lerakni, csak megtanulni vele együttélni, hogy már ne ez határozza meg a hétköznapjaid minden percét. De örök életre következménye van. Örökre megváltoztat, ha tetszik, örökre kínlódhatsz miatta, csak már másképpen.
A másik része meg a szakember. Nekem vannak nagyon jó tapasztalataim is, meg nagyon rosszak, és egy ilyen helyzetben sok embernek nehéz újra és újra kezdeni a mondókát olyan dolgokról, amiket amúgy is magában tartott sokáig.
A harmadik része, hogy rengeteg pénz. Nekem szerencsém volt, mert a fiam halála után egy alapítvány révén jutottam segítséghez, akik nem kértek pénzt, lehetett támogatni az alapítványt, de az sem volt kötelező, akinek erre nem volt forrása. Illetve a válás után meg totál véletlenül kifogtam szimplán a családsegítőnél egy borzasztóan hozzáértő, nagyon jó embert, de amikor ő onnan elment, akkor már nem volt kedvem újabb emberrel előről kezdeni. De pl. amikor a lányommal voltak gondok, akkor az első két alkalom után otthagytuk a nőt, mert annyira kókler volt, hogy csak na. Persze minden szakmában vannak kóklerek, csak hát pont egy lelki nehézséggel küzdő embernél ez még jobban oda tudja vágni az embert.
Kedves Böbe, igazad van több témában is. Nehéz jó szakembert találni, főleg, hogy illeszkednetek is kell egymáshoz. Nem mondtam, hogy könnyű és gyors a könnyebb dolgokat is lerakni, pont ellenkezőleg. De a könnyebbek lerakhatóak. És ez volt az egész írás lényege. A nezebbeknél is elérhető, hogy ne irányítsa az ember egész életét. És igen, nem olcsó. Sajnálom, hogy így jártál a szakemberekkel, annak idején mi is ajánlás után mentünk és harmadjára találtunk jó szakembert. (De még vele sem értettem egyet mindenben.)
VálaszTörlésGondolkodtam azon, amit írtál. Nem tudom pontosan hogy érted, hogy "ne irányítsa az ember egész életét". Az, hogy meghalt az ember gyereke szerintem teljesen normálisan olyan dolog, ami az egész életét irányítani fogja, ráadásul elég erős szerepet játszott abban is, hogy elváltunk. (Aztán persze lehet, hogy amúgy is elváltunk volna, csak később, vagy nem tudom, de akkor is.) Az, hogy az exférjem egyszer csak felállt, és közölte, hogy akkor ő most elmegy, majd aztán tényleg el is ment, engem meg itt hagyott 4 kicsi gyerekkel (a legkisebb 2,5 éves volt), na hát az meg olyan dolog, hogy hát természetesen az egész életem ez irányítja, hogy egyedül kellett őket felnevelni, meg még most is csinálni a dolgot, előteremteni ennek anyagi oldalát, fizikailag és lelkileg is bírni, aztán majd elviselni az alacsony nyugdíjat, meg minden egyebet. És nyilván volt egy lelki oldala, amiben a pszichológus sokat segített, hogy nagyon hibáztattam magamat, és ezt fel tudta oldani, de, hogy ez ne határozná meg minden egyes napomat? Hát de. És a mai napig nagyon mérges tudok egyrészt exférjemre lenni, aki ennyire könnyen kiszállt a közösen vállalt feladatokból, másrészt az egész intézményrendszerre, amely ezt simán engedi (pl. amikor a gyámhivatalos nő megmagyarázta, hogy amikor a gyerekek kapcsolattartáson nála vannak hétköznap, akkor apukának nehéz felkelni és reggelit meg tízórait csinálni. Két hetente egyszer, ezért ezt a hétköznapi egyszeri ott alvást megszűntették. Hát nekem nem nehéz felkelni abban a maradék 18-19 hétköznapban egy hónap alatt? :))) Az kit érdekel.)
TörlésNem tudom ismered-e Springer Magdolnát, neki van egy könyve, hogy Veszteségek ajándéka. Először rohadtul mérges voltam erre a könyvre, de aztán megértettem a lényegét, és az a helyzet, hogy ezeket a veszteségeket, traumákat hordozzuk magunkkal örökké, igenis meghatározza a napjainkat, átalakít. Szerencsés emberek tudnak nőni benne, kevésbé szerencsések viszont teljesen összeomlanak.
Na szóval, sok beszédnek sok az alja. :))) Egyetértek abban, hogy kell segítséget kérni, és néha még a keresgélés meg a pénz kiadása is megéri, csak azért arra ne számítsunk, hogy ez majd aztán minden traumánkat meg nem történtté teszi, meg nem lesznek csomagjaink tőle.
Örülök, hogy neked is sikerült végül jót találni, meg beláttad, hogy kell segítség. Exférjem pl. nem látta be, és teljesen tévútra futott.
Örülök ennek a bejegyzésnek. Én már 4 éve járok hol pszihológushoz, hol pszihodrámára, olvasok is több cikket. Nagyon nehéz, hullámzó időszakon vagyok túl, de biztosan állíthatom, hogy változtam. Jó irányba. (Nem értek egyet azzal, hogy egy felnőtt már nem változik fogadjuk el). Párom is dolgozik magán és bizony nála is van változás. Nehéz megtalálni azt a módszert (embert) aki segíteni tud (nekem pl a családállítás nem jön be, de a pszihodráma nagyon). Köszönöm, hogy írsz róla.
VálaszTörlésRendkívül felszabadító, amikor egy régóta cipelt fájdalom veszít az erejéből, vagy egyszer csak már nem irányítja tovább az életünket. - ez a mondat ragadott meg és kiegésziteném még annyival, hogy nekem a felismerések sorozata megváltoztatta az életemet és már nem vagyok az az ember aki voltam akár egy évvel ezelőtt is, ennek meg kihatása van a kapcsolataimra is. Nem azt mondom, hogy ha újra választhatnék, nem mennék pszichológushoz, mert az ott nem is volt kérdés, de itt és most egyszerűen nem tudom merre tovább.
VálaszTörlésIgen, ez nagyon ismerős. Többször gondoltam rá, hogy jobb lett volna "tudatlannak" maradni. De persze nem.
TörlésHidd el jobb lesz. Van egy ilyen nehéz iránytalan időszak sajnos. De utána könyebb lesz. Kitartást. :)