Délután (mármint tegnap előtt) leszedtem a karácsonyfát, dobozokba rendeztem a díszeket, eltüntettem a hógömböt is. Mosogatás közben azért még az Adventi hírnököt dudorásztam akaratomon kívül. Amíg vetkőztettem a fát, pindurkát lógattam az orrom, utána viszont megkönnyebbültem a sok felszabadult hely láttán.Újabban szinte fulladozunk a játékok dzsungelében, úgyhogy ez nagy szó. És a nappali is világosabb lett.
Délután (még mindig tegnap előtt) történelmi dolog történt, Tibi hamarabb hazaért, mint mi. Nem voltam ugyan otthon, de egyértelműen így volt: Átnézett a fenyőfa hűlt helye fölött. Visszafojtott lélegzettel figyeltem, hogy a gyerekek hogyan reagálnak. Semmi. Szaladgáltak, mint nyulak a réten. Mintha nem is lett volna mostanában karácsony. Kivártam, gondoltam, megvárom, mikor esik le a tantusz. Végül órákkal később Zalán egyszer csak mellém perdült, a kanapéra könyökölt és lazán odapottyantotta nekem: "Hol a fa?" - csak így, röviden és tömören. Ugyanilyen lezseren igyekeztem rávágni, hogy az erkélyen. Kikukucskáltak, "jajdejó"-ztak, "sziafáztak", majd játszottak tovább. Végülis jobb, mint ha álomba sírták volna magukat bánatukban...
Jövőre talán gyökeres fenyőt veszünk. Amolyan dézsásat. Nem a gyerekek miatt, az én lelkecském érdekében.
Jövőre talán gyökeres fenyőt veszünk. Amolyan dézsásat. Nem a gyerekek miatt, az én lelkecském érdekében.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzésedet, üzenetedet köszönöm!