Második forduló

Hogy nem vagyok látványosan jobban (gyk: köhögök), mi sem jelzi jobban, mint hogy háromnegyed egykor (hajnali) még itt klimpírozok a billentyűzeten, ahelyett, hogy a pihe-puha takaróm alatt horpasztanék reggelig, édes-mély álomban....De nem. Mert a köhögés nem adja magát, a köhögés kitart....

Bár szándékomban állt, hogy Rékát ma oviba viszem, végül nem hagytam ott. Igen, elbattyogni elbattyogtunk az oviig, Zalánostul, tiszta ágyneműstől, párnástul, takaróstul, nyulastul, pizsamástul, váltócipőstül, váltó ruhástul, törölközőstül. Azonban közvetlenül indulás előtt,  valamint végig az úton Réka úgy köhögött, hogy az valami katasztrófa. Tisztára gáz volt, hogy egy "ennyire beteg" gyereket egyáltalán kiszedek az ágyból. Hát milyen anya az ilyen??? Kerültem a többi gyalogos tekintetét. A zebrán az autósokét is. Bár azokat ki a fene keresi egyébként is? 

Szóval gáz volt. Ennél már csak az volt cikibb, amikor minden cuccal és két gyerekkel felcaplattam az emeletre, benyitottam az öltözőbe, (lihegve, mert egy emelettől én már lihegni is tudok) megállítottam az arra cirkáló óvó néninket, hogy őőő....mi most akkor hazamegyünk. Ugyanazzal a lendülettel, amivel érkeztünk. Mert ugyan papírunk az van róla, hogy tök egészséges Réka, de úgy köhög alkalmanként, mint aki a utolsókat rúgja, menthetetlen tüdőbeteg. Az óvó néni meglepetésemre (még mindig meg tudok lepődni, csaknem két évnyi "helyiovi-ismeret" után) legyintett, hogy ha "csak" köhög, az semmiség, a fél csoportról el lehet ezt mondani. Hagyjam csak itt nyugodtan Rékát. De ő még nem hallotta Rékát köhögni, fekvő helyzetben pláne nem, úgyhogy nem hallgattam rá, akármilyen hülyén is éreztem magam, hazasétáltunk mindhárman. Réka boldog volt, jelzem. Hazafelé, hálából, egyet sem köhentett.

Délután célba vettük az orvosi rendelőt. Egy héten belül már másodszor, ami ritka jelenség nálunk. Biztos nem írtam még, mert nem nyitott blogba illő információ, de nagyon nem szeretem az orvosi rendelőnket. Nem pusztán azért, mert közvetlenül a temető mellett/ előtt áll egy rózsaszín épületben, hanem mert benne nagyon ritkán látni fehér embert. Ami önmagában még mindig nem lenne akkora baj,.....de ebben a rendelőben szinte kézzel fogható, tapintható a szegénység, a mély szegénység, annak mindenféle következményével....ne menjünk bele inkább! Azt megfigyeltem, hogy a fehér lakosság csak négy óra után érkezik a fél háromkor kezdődő és ötig tartó rendelésre. Voltunk ezzel így ma hárman is. 

Lényeg a lényeg, két órás várakozás után belibbenhettünk a doktornénihez elpanaszkodni, hogy immáron harmadik hete ugyanúgy köhög a leányzó. Nem ám egyet-kettőt köhintget, könnypotyogtató, öklendezős, levegőért kapkodó köhögést kell elképzelni. A doktornéni megint nem talált semmi újat némi érdesebb légzésen kívül, de azért írt fel Spiropent-et és  még valamit, szintén köhögés csillapító cuccot. Amit végül nem tudtunk kiváltani, mert a harangok éppen elütötték a hatot, vagyis a sarki patika már bezárt. Tiborom pedig bőven a belvárosi patikák 8 órás zárása után esett haza.

Sinecod viszont még van itthon, így amikor fél óra alvás után Réka borzalmas köhögő rohamra ébredt, azt tudtam adni neki. Semmit sem használt, úgyhogy újabb fél óra után kapott Nurofent szegénykém, azóta nyugodtan alszik. 

Arra jöttem rá, hogy alapvetően mégis optimista ember vagyok. Mert töretlenül hiszem, ugyanúgy, ahogy az elmúlt bő 2 hétben, hogy pár nap és Réka pikkpakk meggyógyul. Velem együtt.