Koporsószögek

Amikor tavaly ilyenkor véglegesen eldöntöttem (-tük), hogy óvodát váltunk, Tiborom egy darabig csak némán, ám sokat mondóan a fejét vakargatta. (vagy a borostáját? Már nem emlékszem.) Majd kibökte, hogy az új óvodához menet egy forgalmas kereszteződésen kell majd átkelnem.....Minden nap. Kétszer. Gyalog. Babakocsistul, Rékástul. Belegondoltam? Hmm....igazából nem. De ha már megkért rá, hát belegondoltam. No igen, abban a bizonyos kereszteződésben rögtön két lámpánál is várakozni kell a zöldre, mire az ovi közvetlen közelébe evickélhetünk. És napközben sok minden jelzőt ki lehet ötölni rá, de hogy kihalt lenne, azt véletlenül sem. Kamionok, buszok, mindenféle ipari járgányok cikáznak a személyautók között, többnyire nem negyvennel. Bezzeg a régi ovi....oda némi túlzással vakon is eltapogatolóztam volna, mert  még az út túloldalára sem kell átmenni egyáltalán, hogy oda jussunk, nem hogy lámpán és zebrán és kereszteződésen. Ráadásul olyan kertvárosi a környék, hogy akár mackóban vagy kominéban is elugorhattam volna Rékáért a bokrok takarásában.  De az oviba jutás mikéntje, ha nem is teljesen lényegtelen tényező volt, egyáltalán nem volt szempont. Ahhoz képest, amilyen állapotok uralkodtak abban az oviba...szerintem a város másik végébe is elhordtam volna a lányom, csak onnan el.

Nagyjából két-három hete aztán az oviból hazafelé jövet valami összeomlott bennem. És rá is jöttem valamire.....,de haladjunk sorjában! Történt, hogy  nagyjából 30 méterre az első zebrától, Réka hirtelen gondolt egyet és futásnak eredt a lámpa felé. Hiába ordítottam utána (és ebben nem volt hiba), nem hallotta vagy nem akarta, magam sem tudom, mindenesetre nem állt meg, pláne nem futott vissza hozzám. Zalán babakocsija viszont elakadt a hiányosan eltakarított hóban és miközben egyik szemem Rékán maradt, próbáltam kiszabadítani a hó fogságából a nyavalyás babakocsit. 


Arra gondoltam, nem lesz baj, Réka mindig be szokott várni a lámpánál....Ám ezúttal nem így történt. A lámpa zöldre váltott, ő pedig annak rendje és módja szerint elindult a túloldalra a többi járókelővel együtt. Pánikhangulatban erőm megsokszorozódhatott, megemeltem a babakocsit Zalánostul, átcipeltem a hómentes járdaszakaszra és ahogy csak tudtam, rohantam-fújtattam Réka után. Az volt a rémálmom, hogy a lámpa pirosra vált, mire oda érek és tehetetlenül csak nézhetem, ahogy kamionok, teherautók és mindenféle járművek hada elválaszt bennünket. Réka pedig, két lámpa között ragadva talán kétségbe esik és nem törődve a piros lámpával, megpróbál visszaevickélni hozzám. ÁÁÁ!

Még villogó zöldnél magam is átkeltem a zebrán, de megkönnyebbülés helyett a méreg öntött el. Alapszabály, hogy egyedül nem kelünk át zebrán, akármilyen a lámpa. Ezt számon is kértem Rékától, aki nem egészen értette, hogy mi volt a bajom, hisz zöldön ment át. Hogy nélkülem és hogy ez miért baj, nem nagyon értette és nem érti a mai napig sem....pedig párszor megpróbáltuk neki elmagyarázni Tibivel. Az egészből annyi maradt meg belőle, hogy én "csúnyán" beszéltem vele ott és akkor....Persze, hisz tüzet okádtam, mint egy sárkány!


Itthon elgondolkodtam rajta, hogy ez így nem mehet tovább, mert könnyen tragédia lehet a vége, azt pedig nem bocsátanám meg magamnak. Egy egész család élete menne tönkre miatta. Így hát önkritikát gyakoroltam és új szabályokat hoztam ( réges-régen meg kellett volna tennem, hisz Réka évek óta "irányíthatatlan és kontrollálhatatlan) Ezek értelmében Rékám forgalmasabb helyeken két féle módon közlekedhet. Vagy a kezemet fogja, vagy a babakocsit. Harmadik út nincs. Nem szalad előre soha, nem marad le tőlünk. Így talán megelőzhető, hogy csak úgy átszaladjon utakon, ahol nem ritka vendég az autó, illetve veszélyes helyzetben önállósítsa magát. Tudom, hogy elméletben soha nem menne át a piros lámpán, de mégiscsak 4 éves, ez nem az a kor és nem az a téma, amelyben meg lehetne bíznom benne. 


És hogy mennyire időszerű volt mindezt meglépni, mutatta, hogy másnap, az Obiból kilépve gondolkodás nélkül átfutott az út túloldalára. Előtte levő napon rágtuk a szájába, hogy hogy NEM szabad közlekednie, de ezek szerint nem sok nyomot hagytunk benne. Nem jött éppen autó, de Réka nem is nézett szét egyáltalán. Olyan hirtelen és váratlanul eredt futásnak, különösebb ok nélkül, hiszen egészen másfelé parkoltunk, hogy már arra is gondoltam, veszek egy pórázt és anélkül nem mozdulunk ki itthonról. A hajam azonban akkor állt igazán égnek, amikor egy lassan közeledő autó előtt még vissza is szaladt hozzám.

- Réka!!! - süvöltöttem.

- Miért? Visszajöttem....- értetlenkedett.

Tibi mindig azt károgja: "Meglátod, egyszer el fogja ütni valami....", én pedig nagyon remélem és bízom benne, hogy nem így lesz. Igyekszem rövid pórázon tartani őt és nagyon vigyázni erre a szeleburdi virágszálra....