Újra oviban

Réka imádta ezt az őszi szünet dolgot. Valósággal lubickolt benne. Persze szerencséje is volt, hisz a hosszú hétvége megengedte, hogy együtt legyen a család, ráadásul a zavartalan napsütéses jó idő még néhány játszótéri délutánt is megengedett, november ide vagy oda. Nagyokat sétáltunk a zizegő avarban, ücsörögtünk a padon egy szál pulcsiban, Réka olykor még egy fagyira is ráfanyalodott volna. 

Ahogy a mostani hétvége haladt előre, azt vettem észre, cseppet sem várja az ovit, hogy finom legyek. Egy az egyben kijelentette, hogy ő márpedig nem megy oviba, itthon marad, szó sem lehet oviról. Vehemenciája, szenvedélye elgondolkodtatott. Vasárnap este jött el a mélypont, amikor még némi pityergés, könnyhullatás is jelezte, mennyire maradna inkább itthon velünk, mint hogy oviba menjen. Ahogy este verselésem közepén elszunnyadt az ágyában, kicsit meg is sajnáltam az árvát és azt kívántam, sírás, hiszti és szenvedés nélkül, gördülékenyen haladjon majd a reggel, az oviba készülődős. Neki is az a jó, és nekem sem árt a békés, nyugodt napindítás. 

Kérésem meghallgattatott. Magam is csodálkoztam rajta és gyanakodva méregettem leánykám, de Réka kiegyensúlyozottan, mosolygósan, vidámságtól sugározva pattant ki az ágyából. (Na jó, a pattant az erős túlzás....) Édesen csivitelt, mint jobb napjain mindig, az igaz, hogy el nem mozdult volna a sarkomból és követett mindenhová, akár az árnyékom. Azonban semmi konfliktus, semmi ellenkezés, könnyekről és hisztis "nemakarokovibamenni"-kről nem is téve említést....

Amikor aztán kedvenc ovis pajtásaival összemosolygott az öltözőben, már tudtam, hogy nem lesz itt gond, hogy is volna. Nagy cuppanósat nyomott a képemre, majd Zalánéra is és hirtelen egyedül ácsorogtam a lépcső tetején, az ovi lépcsőházában. 


Holnap torna óra, meg ne feledkezzem a tornacuccáról!