2014. július 30., szerda

Tűsarkú és neccharisnya nélkül



Erről már írtam. Nem emlékszem, hogy egy félmondat avagy egy bővített mondatocska erejéig, de valahol bizonyosan említettem. Mély lélegzetet veszek és kimondom: szinte minden nap kurvának néz valaki. Engem, a tisztességben élő családanyát. Olykor többször is. Általában 30-60 közötti pasik. Baromi rossz érzés. 

Délutánonként, ahogy kilépek a cég telephelyének kapuján, nagyjából 100 méter utam van eltipegni a buszmegállóig. (Nem, még mindig nem vezetek, igaz, egy darab autót nehéz is lenne két fenékkel megülni....). A munkahelyem egy ipartelepen van, kívül a város határain. Létezik néhány százméterenként/kilométerenként helyi buszjárat, tűrhető sűrűségben, de ameddig nem erre dolgoztam, nem gondoltam, bevallom, hogy erre tényleg megfordulnak buszok. Itt cégek, telephelyek, üzemek sorakoznak egymás mellett házak helyett. Járda nincs. Akik a város ezen a részén dolgoznak, autóval közlekednek (mint a segédmunkás állományt leszámítva valamennyi kollegám) vagy a merészebbje biciklivel.

Na most 4 és 5 óra után az út igen forgalmas, így olykor egy-két percembe is telik, mire át tudok evickélni az út túloldalára. Ácsorgok ott a szürke táskámmal,általában szövet nadrágban vagy farmer szoknyában, lapos sarkú cipőben (újabban szandálban) és tekintgetek jobbra balra, vajh mikor lesz szabad az utam az áhított megállóba. Az a sok (3-6 db per délután) idióta autós, aki elsuhan mellettem, meg engem bámul. Ki meglepetten, ki még vissza is néz, csaknem elveszítve uralmát járműve mögött, hogy jól látott e....ki rosszallón. A városhatáron kívül áll egy lassan középkorú nő az út szélén. Tuti, hogy örömlány. Ez örömlány?? Ez?? Nem fog éhen halni ilyen adottságokkal? Úristen, már itt is kurvák álldogálnak? Itt tart ez az ország??  Szinte látom a gondolataikat. Merthogy nem rózsaszín a hajam és papagájok sem csücsülnek a fejemen, valamint szuperbombázó sem vagyok, szóval azért nem lehetek feltűnő.

Alig várom, hogy szabad utam legyen és elfoglalhassam pozícióm a megálló kis szigetén, minél közelebb a tábla alatt. Olykor szinte menekülök odáig, nehogy félreértés essék. Legszívesebben egy nyilat tartanék a kezemben állandóan, mely a felíratra mutat. Látjátok, emberek, nem "pillangó" vagyok, csak a nyavalyás buszra várok..... Seggfejek!
Kollégáim vihognak, szerintük túl borúsan látom a helyzetet, az emberek csak azon vannak megdöbbenve, hogy én szerencsétlen azt gondolom ARRAFELÉ járnak buszok is? Hát ott fogok szobrozni ítéletnapig, gyökeret is ereszthetek, tán termést is hozok, madárijesztőnek jó leszek,  mert nem. Máskor azon poénkodnak drága munkatársaim hogy vigyázzak, nehogy egyszer elkeljek.....
Tegnap volt még néhány percem, amíg befutott a buszom, öt óra után pontosan hét perccel. Táskám első zsebébe nyúltam, kivettem belőle a szájfényemet, gondoltam, elpepecselem az időt ajkam ápolásával. Aztán mást gondoltam. Túl merész ötletnek tűnt a számat kenegetni kihívóan, amikor enélkül is örömlánynak néznek. Aztán jött a busz, az én buszom, a drága 12-es. Megkönnyebbültem. Napi öt percnyi örömlány státusz, miniszoknya és tűsarkú nélkül...így színes az élet!


2014. július 29., kedd

Hogy is?



Van most egy új keksz receptem (Gabriella kalandjai a konyhában-nak hála), diós is, csokis is, zabpelyhes is, amit nagyon szeret az egész família. A minap sütöttem egy tepsivel, mire este hazaérkeztek a gyerekek, nagy volt az öröm. Másnapra is maradt egy kisebb dobozzal, melyre Zalán előszeretettel rájárt még reggeli előtt. Egy szál kis kék alsógatyában szaladgált fel és alá. Fel-kor még volt nála keksz, alá-kor már nem. Kétszer rászóltam, hogy csak semmi keksz reggeli előtt! Minden arra mutatott, hogy megértette, adta a jófiút, leállt a sütikről, ahogy kértem. Egyszer csak belépek a nappaliba és mit látok premier plánban a dohányzóasztal alatt? Egy kék feneket. Nagyon érdekes látvány volt. Léptem még kettőt, és azzal elém is tárult Zalán teljes tevékenysége. Az asztal alatt pucsítva kekszet ropogtatott, mint egy mókus.
- Te, Zalán, mit csinálsz ott az asztal alatt? - mire kisfiam nem zizegett többet a sütivel, kimászott az asztal alól, majd teljes megdöbbenéssel és enyhe zavarban megszólalt.
- Anya, te hogy vettél észre??
 
Nem tudom, tanítottam én neki valaha olyat, hogy az asztal alá bújva láthatatlan lesz, nem emlékszem.

2014. július 28., hétfő

Meglepő felfedezésem az élet rendjéről



Valamikor réges-régen, kerek erdő közepében vettek anyuék nekem egy lakást. Majd egyszer írok egy olyan bejegyzést ebből a nyitó mondatból, hogy valami egészen másmilyen tartalom  kerekedjék ki az ujjbegyeim alól, de most nem a kégli a lényeg. Hanem az eladók személye. Középkorú párt kell elképzelni, 45 körülieket. Az uriember közvetlen, jó humorú,  mérnők ember, a hölgy óvónéni, csöndes, kedves. Együtt neveltek szeretetben egy pici fiúcskát, 3-5 év közötti huncutkát. Pontos kora nem rémlik már, csak a történetük vésődött belém. Egyszer É. valamivel túl a negyvenen állandó rosszullétektől szenvedett, minden baja volt. Tipikus terhességi tüneteket produkált, de mivel túl vénnek ítélte már magát a babásodáshoz, hát tényleg meg sem fordult a fejében, hogy terhes lehet. Valódi sokként érte a nőgyógyásza diagnózisa. Lacika persze megszületett röpke 7 hónap múlva, cseperedett, szülei szeme fénye lett. 
 
Hogy mindez hogy jutott eszembe? Hát úgy, hogy a hétvégén "szembejött velem" a facebook-on ez a kisfiú. Utoljára akkor láttam, mikor annó a helyi víz- és csatornaműveknél átírattuk az új lakás óráját az én nevemre. A városban sem találkoztam velük soha többé. Az óvónéni Réka óvodájából ment nyugdíjba tavaly, mégsem volt alkalmam egyszer sem megszólítani, érdeklődni, mi a helyzet velük. Talán meg sem ismertek volna, ki tudja?  
 
Teljesen ledöbbentem, hogy azóta Misike leérettségizett, sőt, sebtiben fel is vették az egyetemre. Mintha ez valami országraszóló csoda lenne. Azon gondolkodtam később, miért ért ez annyira a meglepetés erejével, hiszen 15 meg 3 az 18, évekkel számolva is, tudom első elemi óta....Misikére meg nem volt ráírva, hogy örökké 3 éves lesz élete végéig. A helyzet az, hogy lassan abba a korba érek, hogy felnőtté válnak azok a gyerekek is, akik már a felnőtt koromba születtek bele. Magyarán szólva már akkor felnőtt voltam, amikor megszülettek, mostanra lassan, de biztosan ők is felnőtté válnak....Mindez új élmény.
 
Hát meglepő felfedezéseket teszek az "élet rendjéről", nem mondom....

2014. július 25., péntek

Elfogadni, alkalmazkodni, tűrni....



A pszichológusról akartam volt írni. Ahol egyébként nem jártunk. 2 hete azért, mert nyaralt T. (a pszichomókus), múlt héten azért, mert mi nyaraltunk, a héten pedig azért, mert a fiúk nem értek oda....Hoppá! Ez nem volt akármi, muszáj elmesélnem!

11 éve próbálom elfogadni, hogy az uramnak egyéni munkarendje van. Ez sokszor jó, mert ha nagyon muszáj, elvileg bármikor ott tud lenni lényegében bárhol. Nincs olyan, hogy a büdös, paraszt főnöke nem engedi el illetve hogy el is felejthetem őkelmet  egy fix idősávon belül (9-17) Nem tudom eldönteni, hogy így járunk rosszabbul vagy vágyjak arra, hogy Tibi alkalmazott legyen (ezügyben már döntöttem: nem vágyom, nyilván, mert az a csőddel lenne egyenlő, azt pedig dehogyis kívánom neki....)

Kemény ez...Volt már, hogy azt hittem, tudom kezelni azt, hogy Tibi viszont nagyon sokszor NEM ér rá, olykor (amióta dolgozom) szombaton sem. Este 8 előtt SOHA nincs itthon, hétvégi munkát is bevállal, hiszen hétköznap a gyerekek leginkább nála "táboroznak" mostanság. Szerintem ezt egész jól viselem mára már, viszont ha időpontokról lecsúszik, azt nagyon nem. Lehet ezt egyáltalán? Nagy kérdés, mert ez nehéz, baromi nehéz....Amikor a gyerekekről van szó, bevallom, legtöbbször kiborulok.  Pedig tudhatnám már, megtanulhattam volna, hogy hiába. Kár a gőzért, a vitáért, az adrenalinért, a sértődöttségért, keserűségért....

Az történt, hogy kedden 16 órára lett volna Zalánnak randevúja T. nénivel (csak neki néni....fiatalabb nálam nem két évvel.). Negyed ötkor rájuk telefonáltam, hogy mi újság, merre hány méter, mire meglepetésemre kiderült, hogy még nem jártak T.-nél, éppen oda tartanak. Újabb fél óra múlva naivan tárcsáztam a számukat,  mert érdekelt, hogy fél hatra elég e, ha megyek a kispasiért. Akkor telik le kb. a 60 perc? Kiderült, hogy továbbra sem voltak a helyszínen, azaz T. lakásánál. Akkor az agyam elöntötte valami vörös köd. Iszonyú mérges lettem. Mondom, egyébként, halál feleslegesen. De mondom, ezt nem lehet megszokni....nekem nem megy....

Kiderült, hogy az egyik partnernél megcsúszott az időben az én drága uram, és mint oly sokszor, nem ért a pszichológushoz Zalánostul sem 4 órára, sem háromnegyed ötre....Végül sms-t kaptam T-től, hogy mi legyen, Zalánék nem kopogtatnak nála, hiába várja. Szomorúan felhívtam és áttetettem az időpontot másnapra (amit aztán később ismét le kellett mondanom, mert folyik Zalán orra. Semmi komoly, de T. meg mégiscsak kismama, hát inkább nem engedtem Zalánt a közelébe. )

 Közben telik az idő, tikktakktikktakk...T. egyre terhesebb és attól tartok, úgy fog megszülni, hogy végül nem volt értelme a nála eltöltött heteknek. Olyan klasszul elkezdett nyitni felé Zalán, kár lenne.... Illetve, ami ennél nagyobb kérdés, miért nem lehet felemelni a telefont és azt mondani, hé, kedves asszonyom, nem fogok odaérni időben, sajnálom. Kérhetek másik időpontot? De nem. Tiborom csak védekezik, mégpedig azzal, hogy dolgozik,  sok a munkája, nem ért oda és kész. Neki ilyen a foglalkozása.  Ezt el kell fogadni. 

Mit tehet ilyenkor a magamfajta emberlánya? Megmondom. Hasizomgyakorlatba fojtottam a feszkómat. Valamit rosszul csinálhattam, még haloványka izomlázka sem lett tőle. Anyukám a történet hallatán szomorúan csóválta meg a fejét, majd azt sóhajtotta, hogy én soha nem tanulok, miért nem mondok az uramnak fél órával korábbi időpontot, ha 100%-ban késik???? Fél négy helyett simán odaért volna negyed ötre.....Hát mit lehet erre válaszolni? Talán hogy Igazi lúzer vagyok....

2014. július 24., csütörtök

Nyaralós családi fotó 2014



Lassan hagyománnyá válik, hogy nyaralás folyamán készül egy családi kép. Amolyan ágyon hasalós, lazulós..... Idén sem volt ez másképp. 

Mondjuk, romlik a morál, tavaly még legalább megágyaztunk.....