A mi májuselsejénk

Ha HelloKitty-s cipő, akkor Holt-Tisza. Tegnaptól erre asszociálok abból a fél párból, ami  megmaradt. Itt hever a páratlan mellettem a padlón...ha ránézek, már nem ugrik össze a gyomrom.

Egészen rendkívüli május 1-et írtunk tegnap. Kezdem ott, hogy a mosógépünk kedden javíthatatlannak bizonyult. Illetve nem egészen, de egy "állatorvosi ló", megjavíttatni már nem érdemes a 10 éves Whirlpool csodát. Szóval a kedd este és a szerda reggel abból állt, hogy próbáltuk magunkat túltenni a veszteségen kiművelni mosógépileg. Milyen márkát semmiképpen, mi jöhet szóba, milyen szempontokat kell figyelembe vennünk és a többi.

Úgy határoztunk, hogy a nagy forróságra tekintettel (és mert nekem nem volt kedvem, utálom a majálisos tömeget)  kikocsikázunk mamáékhoz és ott töltjük a napot. Legalább ki tudok mosni egy szekérderéknyi ruhát, amit mi pár nap alatt ripsz-ropsz összehozunk szennyesből. A bicikliket is vittük, hagy gyakoroljon Réka.

Ha már bicikli. Azt vettem észre, hogy idén rosszabbul megy neki a bicajozás (2 segédkerékkel 16-os bringán), mint tavaly. Ezen gondolkodóba estem alaposan, főleg, hogy egyre több ovis társát vagy még kisebbeket látok könnyedén biciklizni két keréken. Az igaz, hogy kivétel nélkül mindannyian 12-es bicót tepernek. Réka meg csak küzd a 16-os mostrummal, hol egy tüskés bokorban tűnik el vele, hol simán leugrik róla és menekülve távozik, ha egy repedés van a járdán....

Azt találtam ki, hogy talán le kellene szerelni már a segédkerekeket, aztán hagy guruljon az a bringa. Lehetséges, hogy zavarja a felesleges két kerék??? Végül nem mertük leszedni, hanem ahogy csökkent a hőség (és ki is mostam, teregettem) kisétáltunk a Holt-Tiszához, mint általában elég gyakran. 

Amióta a gyerekek előszeretettel szaladnak a vízhez, ott, ahol a kajakosok vízre szoktak szállni, nem szeretek kijárni ide, mert az ütő megáll bennem, hogy mikor esnek a vízbe. Én nem tudok úszni, a víz pedig nem egy Balaton mélységű. Csak úszóknak való, hirtelen mélyül. Nem is beszélve arról, amikor még márciusban hó esett és jeges volt minden....Szóval amolyan "nemszeretem" hellyé vált a Holt-Tisza part, ahol jókat lehet az anyukának szorongani, de másra nem igen jó. 

A parton strandoltak egy páran, fiatalok, hófehér bőrű gimnazisták, úsztak is a vízben..... alig vártam, hogy tovább álljunk onnan. Nem is kellett sokat könyörögni és rimánkodni a két gyerkőcnek, hamar visszapattantak a nyeregbe és hajtottak tovább a part mentén, hogy egy teljes kört leírva, hazatérjünk mamához.  

A fiúk felzárkóztak hozzánk, orgonát szimatoltam, figyeltem a vizet, majd egyszer azt látom, hogy Réka megbillen a biciklivel, majd engedve a járgány saját akaratának jobbra veszi az irányt, megállíthatatlanul bele a Holt-Tiszába!!!!!!!!!!!!! Én nem emlékszem, hogy csobbant volna. Egyik pillanatban még láttam, hogy fék nélkül robog le a lejtőn, aztán kiáltottam, hogy "Jóóisten!" - asszem....majd lassított felvételként Tibi elhajította a kameráját és Réka után ugrott a vízbe. A következő pillanatban Réka előttem állt csurom vizesen és torka szakadtából ordított. 

- A bicikliiiim!- Tibi kikapta azt is egykettőre, elém dobta, mire én igyekeztem minél magasabbra feltolni, el a víztől. Aztán valahogy lekerült Rékáról a ruha, a bugyi....az egyik cipője pedig, a kis HelloKittys balerina odaveszett. Ahogy erre rájött, még hangosabban visított, mire magamhoz öleltem hideg, vizes kis testét és vártam, míg megnyugszik.

Olyan fura volt, mert egészen nem voltam magamnál. Olyan "eztnemhiszemelhogymegtörtént" érzés volt. Még akkor is, amikor túlestünk tragédia nélkül az egészen. Lestem a vizet, ahová becsobbant. Egy halom fiatal halacska úszkált arra, beljebb, egy méterrel arrébb már Tibi is elnyelő mélység figyelt. Brrr....Odajött pár apuka, hogy segíthet e, törölköző, pléd, ilyesmi....de Réka már száraz volt, csendes, nyugodtnak tűnő. Hazavittem az ölemben, kb. 5 perces sétával. Kapott tiszta, száraz ruhát, ami nagyon jól esett neki, láttam rajta. 

Tibi szerszámokat keresett, majd leszerelte a két akadályozó segédkereket. Láss csodát, Réka tud biciklizni! Nem akartam hinni a szememnek. Az indulás, kanyarodás még nem igazán jól megy, de hosszú (kb. 30?) métereket tett meg segítség nélkül. Meg is könnyeztem a nagy eseményt...pláne, hogy akár ki is nyiffanhatott volna a drága ezen a szép verőfényes májusi napon.....

Mert az rendben van, hogy kellenek a jó kis történetek, amiket egyszer majd elmesélhetünk neki  és az unokáknak a gyerekkoráról ("Emlékszel, Réka, mikor beleestél biciklistől a Holt-Tiszába?? Bugy-bugy-bugy-bugy...így süllyedél el bicajostul, mert azt el nem engedted volna. Apa ugrott érted. És hogy zokogtál, hogy a kiscipőd nem bukkant a víz felszínére. Bruhhahha!") 

Egyelőre még nem tartunk ott, hogy akár mosolyogni tudnék a fentieken, bár biztosan eljön majd az idő, megkopik az ijedtség ereje, eltűnik belőle a veszély....majd egyszer.

Este Réka nagy mellénnyel közölte velünk, hogy szuperjó napja volt, ő már fürdött is a Holt-Tiszában, bicajozni is megtanult és nagyon jót játszott a mama és a tata napos csibéivel. Sötétedés előtt/után beugrottam a Marcipán cukrászdába záróra magasságában és egy nagy adag fagyival jutalmaztuk meg magunkat. Ránk fért, jól esett nagyon! 

Huh....

Ui. Közben délután ráébredtem, hogy Tiborom 3 éve lejárt jogsival szaladgál (a hátlapon nem figyelte az orvosi alkalmasság eljártát), továbbá Zalán barátságot kötött a macskával, akiről utább kiderült, hogy tele van kullancsokkal. Az is kész csoda, hogy a sok csibe megúszta Zalán és Réka odaadó, túláradó szeretettét. Hát, mesés egy nap volt, majdnem meglepő, hogy nem kaptam szívinfarktust.....