Néma kacsa

Ilyen még soha életemben nem történt velem. Tegnap előttig. 

Éppen (a szokásos kettő helyett) négy gyereket igyekeztem szórakoztatni itthon (Réka két pajtija felugrott ovi után pár órára...külön bejegyzést érdemelne, de a lényeg, hogy naggggyon fárasztó 3 db energiabomba 5 éves. Estefelé pláne! Asztamindenit! Ehhez jött még Zalán, bár most, hogy belegondolok, az ő jelenléte ott és akkor fel sem tűnt nekem....:)).

Szóval lett hirtelen négy csemetém, amikor éreztem, hogy valami nem oké a hangommal. Először viccesnek is találtam. Olyan dörmögős lett. Hogy bátran felléphettem volna Sarastro híres áriájával valami basszus dalversenyen. Még azt is lazán vettem, amikor Zalán komoly képpel elém állt és megjegyezte, hogy fél tőlem. 3 év után ezt tudom kiváltani szívemből szakasztott magzatomból némi mackódörmögéssel. Hehe.

Amikor Hannácskáért megérkezett az anyukája, már szakadozott a hangom. Olykor a dörmögés sem ment. Poénosan elnézést kértem, hogy be vagyok rekedve, higgye el, nem azért, mert ordibáltam a gyerekekkel álló délután. Kis pici tündérke angyalkák voltak ők, igazi minta gyerekek. (Majdnem, fogjuk rá!)

Másnap reggelre Sarastrot lecserélhettem Keresztapára, abból is az időskorira természetesen, majd délutánra az is kihalt belőlem. Lényegében megnémultam. Illetve vinnyogva sikítani és suttogni azt tudtam. A beszéd nehezemre esett. Oltári nagy gáz volt! Zalán gyakorlatilag egész nap szövegel. Ha nem magyaráz, akkor kérdez. Tőlem pedig elvár némi nyugtázást, legalább egy mondatot, a bólogatással nem éri be. Mi történik, ha nem válaszolok semmit? Ismétel. Akár egy végtelenített magnószalag. 

- Anya, hová megy a tűzoltóautó?

- Hová megy a tűzoltóautó?

- Hová megy a tűzoltóautó?

- Hová megy a tűzoltóautó?

- Hová megy a tűzoltóautó?

- Anyaaaaaa! Hová megy a tűzoltóautóóóó???

Elmagyaráztam én neki, hogy anya most nem tud beszélni, mert fáj a torka (egyébként nem fáj egyáltalán, csak gondoltam, úgy jobban megérti...hát nem.) de lepergett róla. Illetve együttérzően bólogatott párat, aztán elkezdte sorolni, hogy neki mi fáj. Egyetlen testrészt sem hagyott ki. Ezt a tulajdonságát valamelyik szomszéd öregasszonytól leshette el, bár nem sokat keveredik velük.

5 után nem sokkal felhívtam Tibit. Kár, hogy nincs meg videón a felvétel, lenne min röhögni a blogon. Csak annyit szóltam bele a telóba, hogy "Szia, Tibi!". Gondoltam, ha azt vágja rá, hogy "Szórakozzon a jó édes anyjával!", még mindig menthetem majd valahogy a szitut. De ő csak ennyit mondott. 

- TE... JÓ...ÉG! 

Valamint még:

- És a gyerekek mit szóltak?

- Nem rémültek meg?

- Akkor ma nem leszel sárkány.

- Nem lehetne ezt szabadalmaztatni?

- Mitől van ez? Nincs erre recept?

- Hehe...nem tudsz ellentmondani.

- Jójó, majd igyekszem haza.

- Értem én, hogy nincs hangod, akkor maradj inkább csöndben!

- Mondom, kíméld a hangod, bébi! 

És minden egyes mondat végén úgy nevetett, mint aki valami jóféle viccet hallott.

Most Másnap van. Nem múlt el, bár picit javult. Úgyhogy némaságra vagyok ítélve. Amit most könnyű betartani, mert Zalán alszik. Mellette picit sós tejet szopogatok és barátkozom a cukros tojássárgája ötletével, ami tuti torokbarát Gugli haverom szerint.

Kicsit úgy érzem magam, mint amikor Angliában annak idején mondani szerettem volna valamit a "bennszülőtteknek". Csakhogy nem tudtam még elég jól angolul. Én meg kézzel-lábbal szégyelltem....pub-ban oké, egyébként nem. Úgyhogy kinyitottam a szám, majd becsuktam. Valami bennrekedt, ami egy idő után igen frusztráló érzés volt. Nem jó néma Leventének lenni! Ó, Istenem, sokat nyavalyogtam már eddig életemben, hogy utálom a hangom, de mégis most arra kérlek, add vissza nekem! Köszönöm szépen!