Általában nem szokott jönni figyelmeztetés. Nincs olyan, hogy valaki megkopogtatná a vállam: "Figyu, mostanában valami rossz fog veletek történni, figyelj oda erre vagy arra. " Nem lenne nagy hátrány, ha így lenne, megelőzhető lenne néhány tragédia, sok-sok baleset...de ha a realitások talaján vagyok ténytelen mozogni, rá kell jönnöm, hogy sokszor minden előjel nélkül, villámcsapás szerűen kap az ember az élettől, Jóistentől baromi rossz dolgok. Amikor egyetlen vészjelző receptorom, radarom és ösztönöm sem jelez, hogy gond lehetne. Ennek a szele érintett meg tegnap.
Történt, hogy az állatorvostól hazaérkezvén felfelé battyogtam a lépcsőn Zalánommal. Egy hétköznapi nap, nagyjából ebédidő volt. Majd félúton járva visszaszaladtam valamiért a bejáratnál található folyosóra. Nem siettem Zalán után, nagy fiú már. Igazából egészen máshol járt az agyam, a kutyámra gondoltam és annak jövőjére.
Az első emeleti lépcsőfordulóban mégiscsak pittyeghetett egy miniatűr vészjelző gomb az agyamban. Az tűnt fel, hogy a lépcső tetején, a bejárati ajtó mellett elhelyezett cserepes virágaim vajh miért lobognak úgy a nem létező szélben? Az második emeleti pihetőre érve megfordultam, szembe találtam magam a saját bejárati ajtónkkal és akkor kaptam egy kisebb fajta infarktust. Fiacskám ott állt, túl a lépcső korlátján, két cserép virág között egyensúlyozva. Alatta a nagy semmi. Azaz 3 méter mélység, majd legalján a lépcső betonja. Azon gondolkodtam egy tizedmásodpercig, hogy melyik lenne a jobb megoldás, alant álldogálni és várni, míg lepottyan, mert akkor legalább el tudom kapni....Vagy kettőt ugrani, mellette teremni és berántani a biztonságba? Ösztönösen akkorát sikítottam-süvöltöttem Zalánra, hogyaszongya:
-AZONNAL MENJ VISSZAAAA! - vagy valami ilyesmit, mire ő úgy tűnt, nem akar többet magasugrót játszani medence nélkül és pillanatok alatt eltűnt a lakásban.
Megúsztuk. Megkönnyebbülhettem. De lehetett volna nagy dráma a szürke hétköznapból. Olyan sírhatnékom támadt. Kedvem lett volna az ágyba vetni magam és addig bőgni, míg nem remeg semmim...
Megéltünk úgy 4 év 9 hónapot Rékával, illetve átfedéssel 2 év 4 hónapot Zalánnal, hogy soha, egyikőjüknek nem jutott eszébe kimászni a korláton túlra. Amióta nagyjából 1,5 éves elmúlt Zalán, el sem tudtam volna képzelni, hogy egyáltalán átférne ott az átlós lácsok között. Nohát Zalán bebizonyította, hogy igen. Ő még igen....
De hogy vidámabb véget érjen ez a bejegyzés, elmesélem, mit álmodtam ma hajnalban-reggel. Semmi köze a színinfarktushoz, sem nagyjából semmihez, de legalább nem lehangoló. Egy zenés-táncos rendezvényen találtam magam, egy kastély parkjában, egy nyár estén. Azon igyekeztem a nagy zenebonában, hogy egy hatalmas üstben madártejet főzzek. El is készült az "alap", mire eszembe jutott, hogy a "HAB"ról megfeledkeztem. Közben körüldongtak az emberek, hogy mikor lesz már kész, ettél volna, pedig még forró volt....Közben E. Krisztina sokszoros olimpiai bajnok úszónk Fenyő M. slágereket énekelt korhű ruhában a színpadon. Tiborom pedig késett a buliról, mert a buszpályaudvaron matricákat ragasztott buszokra. (???). És jött a vihar, dörgött az ég, feltámadt a szél....Hogy utána mi történt, nem tudom. Illetve de, Tiborom életet vert belém. Valami olyasmit mondott, hogy negyed órája zúg a rádió, amely az ébresztésemre kapcsolt be pontban hétkor, legyek szíves nem aludni!...
Még szerencse,hogy nem történt nagy baj.Volt hasonló esetem anno Dáviddal,Ő az 5.emeleti lakásunk nyitott ablakában nézelődött (derékig kint). Emlékszem nem tudtam,hogy szaladjak,vagy lassan óvatosan közelítsek, kiáltsak,vagy nyugodtan szóljak rá. De az biztos,hogy a szívem majdnem kiugrott a torkomon! Nagyon résen kell lennünk!
VálaszTörlés