Gyerekkori morzsák - 2. rész

Bár a hivatalos adatokat tekintve nem voltam egyke, rengeteget játszottam egyedül gyerekkkoromban. Télidőben a jeges úton vagy járdán csúszkálás volt az egyik kedvenc elfoglaltságom a friss levegőn. Ehhez nem volt nagy szükség pajtásokra, egymagamban is jó mókának számított. Egész sokáig tudtam csúszkálni jobbról balra majd balról jobbra, mire meguntam a dolgot. 


Egy alkalommal a kertünk járdáján találtam egy klassz kis jeget, ami valaha egy tócsa lehetett. Egykettőre tükörsimává tettem és egyben meglepően csúszóssá. Ez onnan derült ki, hogy Anyunak egyszerre sürgős mondanivalója akadt a szintén a kertben foglalatoskodó Apunak. Időm sem volt szólni, lehetőségem sem... csak arra emlékszem, hogy Anyu elsuhant mellettem, majd a jégre lépve óriás marionett bábúként felröppent a magasba. Kimerevített képként ma is feltűnik előttem a kép, ahogy két csizmás lába az ég felé mutatott, szürke szőrmesapkája a fejével együtt pedig ijesztően közelít a jégfelülethez. Majd pufff....jött az elkerülhetetlen becsapódás, anyukám hosszú bordó kabátjában elterült a jégen. Hatalmasat esett, gyerek fejjel mégsem jutott eszembe, hogy esetleg megüthette magát. Inkább vicces volt az egész, és ezt nem is nagyon tudtam elrejteni Anyu elől. Szerintem ma sem hiszi, hogy egyáltalán nem személye elleni merényletnek készült a "jégpálya", egyszerűen csak játszottam...


***

Egyetlen egyszer nyaraltam együtt a szüleimmel egész életemben. Nem azért, mert olykor nem vittek magukkal vagy esetleg kamasz koromban nem fűlt a fogam az ősökkel nyaralni. Egyszerűen nem nyaraltunk többet. Apu egyenesen úgy gondolja a mai napig, hogy utazni felesleges, unalmas módja a pénzpazarlásnak, semmi fantáziát nem lát benne. (???) 1981 nyarán Apu cégének vállalati üdülőjébe nyertünk beutalót, a legutolsó turnusra. Annyira augusztus végén utaztunk, hogy hazatértünk után majdnem rögtön beeshettem az iskolapadba. Ott is az első osztályba. 

Egyébként jó emlékeim vannak erről a nyaralásról. Faházban volt a szállásunk, két emeletes ágyon aludtunk. Odabenn napközben akkora volt a hőség, hogy nem lehetett megmaradni hőguta nélkül. Tiszta szerencse, hogy ott volt a Balaton. Az ebédhez kolomppal invitáltak  bennünket az asztalokhoz, amit mindig furcsálltam. A reggeli kapcsán csak arra emlékszem, hogy feltűnően sűrűn volt bádogdobozos májkrém a menün, amit szívből utáltam. Voltunk hajó kiránduláson, Badacsonyban, Tihanyban, sétáltunk itt és ott, kugliztunk a faházak mellett, ettünk fokhagymás lángost és pálcikás jégkrémet. A szüleim is nosztalgiával emlegetik ezt a nyaralást, annak ellenére, hogy aztán soha meg nem ismételték sem ebben az üdülőben, sem máshol. 


Magáról a Balatonról nem sok emlékem maradt. Anyu sajnos nem tudott megmártózni a habokban, mert éppen Piri vendégeskedett nála. A hetet a parton ácsorogva töltötte egy fekete egyrészes fürdőruhában. Amint kijöttem a vízből, rögtön leráncigálta vézna tagjaimról a nedves fürdőruhát és finom szárazat húzott rám, ami nagyon jól esett. 


A nyaralás alatt Apunak egyik nagy célja volt, hogy engem megtanít úszni. Ha sejtette volna, hogy még a főiskola első félévét is azzal töltöm majd testnevelésileg, hogy úszni tanulok,  biztos vakargatta volna a fejét....Hisz Apu hasonkorú fiúcska lehetett, amikor a második világháború előtti békeidőkben átúszta a Tiszát nem is egyszer, még az örvények eszén is túl tudott járni. Legalábbis így szólt a legenda. 1981 augusztusában viszont nekem cseppet sem fűlt a fogam az úszáshoz. A víz jéghideg volt és barátságtalan, az én szám lila, vacogtam és reszkettem, mint a nyárfalevél. El nem tudtam képzelni, hogy lehet az, hogy bár kartempó és lábtempó jól ment apám karjain feküdve, amint eltávolította őket a hasam alól, elsüllyedtem, bugybugybugybugybugy.....Kínlódtam és nyüszítettem, szánalmasan csapkodtam és a végeredmény mindig ugyanaz volt. Nem volt eredmény. Ahogy apu feladta a próbálkozást aznapra, enyhe szégyenérzettel bár, de megkönnyebbülten kibotorkáltam a partra anyukámhoz.


***


A János és Zsigmond napok ünneplésén túl a második/harmadik nagy összcsaládi esemény nálunk a disznóvágás volt. Nekünk nemigen volt malackánk soha, legalábbis amióta én az eszemet tudom nemigen, de keresztapáméknak annál inkább, így mindig náluk történt a tor.  A legfontosabb és a legjobb hangulatú általában a karácsonyt megelőző disznótor volt. Azt nem tudom, hogy a hangulat mennyire volt egyenesen vagy exponenciálisan arányos az elfogyasztott házipálinka mennyiségével, mert ahhoz nagyon gyerek voltam. Annyi bizonyos, hogy én anyuékkal mindig akkor csöppentünk a jókedvű társaságba, amikor a disznó már nem élt. Sőt, nem is volt egyben. És ennek nagyon örültem. 


Számomra a disznótor egyébként csak jót jelentett. Már ha túl tettem magam azon, hogy az a röfi, amelyik tegnap még vidáman vacsorázott, ma hajnalban kirángattatott az óljából, nyakába kést döftek, leterítették, majd mégis a lábánál fogva fellógatták a szőnyegporolóra és megfüstölték....vagy előbb megfüstölték és utána lógatták fel, nem tudom. Ez gyerek fejjel nem is ment olyan könnyen. Amikor tízóraira hagymás vért szolgáltak fel, azért már nem lógattam annyira az orrom, az ismeretlen disznó iránti gyász is alábbhagyott bennem.


A nap jó részét a nappaliban töltöttem, a finom meleg szobában a tévé és keresztanyuék macskájának társaságában. Pompásan éreztem magam a non-stop tévénézés és a macska miatt egyaránt, mivel nekem egyik sem volt megengedett otthon. Ilyen karácsony közeli disznóvágáshoz kötődik a Sivatagi Show című természetfilm megtekintése első alkalommal. Nagyjából a hetedik ismétlésnél eljutottam odáig, hogy a sivatagban bandukoló majd elpusztuló pelikán fióka láttán nem potyogtak a könnyeim. Pár évvel később ugyanabban az időszakban, szintén egy disznóvágás délutánján a Ceausescu házaspár viaszszerű hullája nézett rám keresztanyámék képernyőjéről, bele is borzongtam. 


***