November 16.

Világéletemben szerettem a születésnapomat. Az a nap tényleg más, mint a többi. Mind a 24 órája. Amióta Tibit ismerem, és amióta gyerekünk van illetve gyerekeink vannak, az a 3 szülinap még fontosabb, mint a sajátom. (És nem csak azért mert fiatalságom erősen fonnyadóban van, koromból pedig tizest levonva sem tizenéveket kapok....)

Ma reggel ez volt az első gondolatom, ma van Tibi születésnapjaaaa! Aztán még a nap folyamán kb. 100x ez átfutott az agyamon. Reggeli közben, mosogatás közben, séta közben, a játszótéren, onnan hazafelé...stb stb stb.

Délután, ahogy Zalán elszunnyadt a kiságyában, ünnepélyesen kivonultunk Rékával a konyhába, MOST PEDIG SZÜLETÉSNAPI TORTÁT SÜTÜNK felkiáltással. Egészen meg voltam ettől illetődve és hatódva, hiszen még soha az életben ilyenre nem volt példa. Kicsit bonyolult volt a receptre is figyelni,  semmit nem elrontani és Rékát is lefoglalni (aki minden áron petrezselymet akart pakolni a tésztába...nem jöttem rá, miért) de végül sikerült. Ő kapta a nemes diódaráló szerepet. 

Eredetileg nem ez volt a kiszemelt recept, a véletlenek sorozatosan összejátszása végett mégis ennél kötöttem ki. Egy biztos, a Jóisten velem volt. A piskóta a sütőben gyönyörűen megemelkedett, öröm volt nézni (Réka nem nyitotta rá a sütőt, amiért külön hálás voltam neki). És ami még fontosabb, a sütés végére sem esett össze. Hurrá! Nem akartam hinni a szememnek. A krémet is sikerült összehozni, bár megbántam, hogy nem a kiszemelt mascarponés-fehércsokis változat került kivitelezésre. (majd legközelebb!). 

Némi hűlnihagyni után torkomban dobogó szívvel felkaptam a legnagyobb és legélesebb konyhakést és nekiestem a tortát 3 vízszintes szeletre bontani. Itt előbújt azért belőlem az amatőr és a rutintalan, mert a legfelső réteg kétszer olyan vastag lett, mint mondjuk a legalsó, semmi gáááz...Arról nem is beszélve, hogy a 3 szelet minden volt, csak nem vizszintes. Sebaj. Ekkor nem néztem se jobbra, se balra, utánam az özönvíz alapon összepakoltam a tortát sietősen, mint aki túl akar lenni az egészen (és ez így is volt). 

Olvasztott csokival nyakon öntöttem a tortát, majd jött a legnehezebb rész. A maradék krémmel az oldalát is be kellett vonni....Itt jött el a mélypont. Türelmileg és technikailag egyaránt. Nem mellesleg Zalán időközben jelezte, hogy felébredt...Egy darabig késsel kenegettem a tortát a csokikrémmel, majd belecsaptam a lecsóba és puszta kiskacsómmal adtam neki, ami belefért. Gyorsan meglett, úgyhogy nem, nem volt gusztustalan az egész. Annyira....

A torta oldalának darált dióval való bevonása könnyen ment, felvittem az anyagot, mint kezdő kőműves a ház oldalára a maltert. Vagymit. Immáron nem csak csokiban, hanem dióban is úszott a konyhapult egy bizonyos régiója. De már olyan közel volt a cél, hogy nem bántam. Sőt, ezzel a torta majdnem készen is volt. A tejszínhab díszítéssel megvártam az ünnepeltet. 

És a mű emígyen nézett ki. Csokoládétorta. Standart méretben. (Mire előkapta kameráját, a tejszínhab kezdte megadni magát...) Hátttöö..van lehetőség fejlődni bőven, de én most beérem annyival, hogy a dolog ehető, sőt, finom és nem vallottam totális kudarcot. 

Isten éltessen sokáig, Tiborom! Nagyon boldog szülinapot!