A tésztaszűrő és a gránittál meséje

 

Érdekes, hogy a józan eszem egész hamar felfogta, hogy anyu nincs többé. Nekem nincs olyan gondolatom, és nem is volt egyáltalán mióta nincs köztünk, hogy felhívom anyut, ennek majd örül...ja, de hogy már nem tudom, felhívni...Vagy elmesélek neki valamit, sütök neki, pletykálok neki, esetleg vásárolok neki valamit, egy tizedmásodpercnyi kételyem sincs, hogy ezek egyikét sem tudom megtenni. Olyasmi persze van, hogy hú, ennek anyu mennyire örülne, ezt a meccset biztos végigszurkolná, ezen biztos ő is jót bőgne, mint én, stb....de azzal meg úgy vagyok némi szomorkodás után, hogy úgyis itt van valahol...

 velem.....

Mikor apu elment, azon kaptam magam, hogy úgy alszom, olyan testtartásban, ahogy ő szokott volt, abban a képtelen pózban - feje felett összekulcsolt karokkal. Hát ki alszik így rajta kívül? Én, a halála utáni hetekben. Akkor ki is találtam, hogy aki ilyenkor eltávozik, lehet részben vagy egészben a szeretteiben él tovább....és ezen elméletemet az is támogatta, hogy csak azóta tudok isteni húslevest főzni, mióta anyu nincs....azelőtt folyton zavaros lett vagy fura színű vagy egész egyszerűen íztelen, úgyhogy én nagyon sokáig nem is főztem húslevest, mert vagy anyósomnál vagy anyunál, akár mindkettőjüknél azt ehettük a hétvégi vendégeskedés során....Anyósom sem főz már semmit, törékeny így túl a 85. szülinapján, anyu pedig végképp nem foglalkozik már földi dolgokkal sajnos....Most viszont, igaz, csakis kapirgálós, kukoricán és búzán tengődő csirkéből, de tényleg remek húslevest tudok főzni. Jó, hát tudom, ez sem nem elméleti fizika, sem nem agysebészet, mégis valami újdonság...

Elhoztam anyu konyhájából néhány dolgot, aminek láttán nem szomorodom el, nem tompa ütést kapok a gyomorszájamra, ha rájuk nézek, inkább olyan melegség önt el..Ilyen az a gránit tál, amiben gyerekkoromban együtt készítettük a mákosnudlit például. Ez a tál kisgyerekként olyan hatalmasnak tűnt, felnőttként legalább feleakkorára zsugorodott. Ha jól emlékszem, a nagyanyámé volt, vagy lehet, még annak az anyukájáé. Nagy becsben van tartva, remélem, én sem töröm el. A másik a fehér mázas tésztaszűrő, amit nagyon-nagyon szeretek, szintén legalább 40 éves, a harmadik pedig egy vénséges vén üvegtál, amiben anyu mindig a sülteket szolgálta fel, legyen az oldalas vagy sült kacsa. Ez az üvegtál kicsit csorba, homályos is és együtt ment át a zsugorodás folyamatán a gránittállal, mire felnőttem, de létezik és aktív szereplői az én konyhámnak is. Persze csészék is  poharak is vendégeskednek nálunk, bár az előzőekkel szemben nekem ezek több szívfájdalmat tudnak okozni, ha hirtelen kinyitom a szekrényt és farkasszemet nézek pl a kék kávéscsészével, ami anyué volt....

Apu régi műhelyében telelt 3 cserép virág, aminek a nevét sem tudom, sőt, azt is elfelejtettem anyutól megkérdezni, hogy most akkor ezek egész télen nem is igényelnek öntözést (??) vagy majd tavasszal át kell-e őket ültetni.... Egyáltalán milyen virágok ezek?? Egyelőre örökbe lettek fogadva és gyanakvóan figyelem, hogy nem kezdenek -e kókadozni. Kinn vannak egymás mellett a külső és a belső bejárati ajtó közötti kis térben, ami olyan, mint egy üvegház, csak éppen nem az, mert fény az nem sok éri, csak dél körül pár órán át. 

Panaszlevél

 

Végül tesóm mégis megírta a panaszlevelet a kórház főigazgatójának valamikor és januárban meg is érkezett rá a válasz. Úgy olvastam el, hogy nem sokkal korábban érkezett postán a boncolási, amit nem ajánlok senkinek, aki még ilyet nem olvasott. Meglehetősen megrázó. Olyannyira, hogy inkább csak átfutottam, nem rágtam át magam minden soron és elemeztem ki a mondanivalót szóról szóra, de így is eléggé belém égett jónéhány mondat. 

A főigazgató levele igazából csak megerősített néhány gyanút, hogy az az elvárható gondosság, amivel anyut ápolni kellett volna, na azzal volt némi probléma. Hogy bizonyítani ebből mit lehet, az megint más kérdés. Rögtön az az állítás kicsapta a biztosítékot, hogy némileg elmarasztalóan megjegyezte a levél, hogy mi szóban kértük a boncolási jegyzőkönyvet, pedig annak megvan a módja, azt hivatalosan itt és ott kérvényezni kell írásban, te butuska hozzátartozó..... Mi pontosan ezt tettük, én már csak tudom, mert Tiborommal egyetemben mi magunk, személyesen töltöttük ki a kérdéses nyomtatványt, majd adtuk le a papírt. Hogy abból aztán kishajót hajtogattak, beesett a szekrény mögé vagy egyszerűen elkallódott, nem tudni, de célba nem ért, az biztos. 

A másik problémás megállapítás az volt a levélben, hogy a vizsgálat abból állt, hogy a kérdéses kezelőorvost (állítólag) meghallgatták. Tehát mi állítottunk valamit, egészen mást a kezelőorvos és ezzel el is volt intézve minden, hiszen nyilvánvaló, hogy kezelődokkernek van igaza.  Rendre leírja, hogy a vizsgálat során ő megállapította, hogy a család a kellő tájékoztatást megkapta. De ugyan honnan tudná ezt tényszerűen leszögezni, ez tényleg a család hülyének nézése. A kezelőorvos egyébként arról számolt be, hogy a beteget két hölgy látogatta, amit egyrészt nem tudhat, hiszen soha a színét nem láttuk, akárhányszor kerestük, nem volt elérhető. Másrészt látogattam én és Tibi minden áldott nap, vagyis a két fő tényleg stimmel, plusz tesóm is talán 2x lenn volt...

Valószínűleg formaság az egész, ha tovább szeretnénk nyomozni, az országos tisztifőorvos rendelhet el vizsgálatot. Kérdem én, akkor eddig mit vizsgáltak? Nyilvánvaló a fentiek alapján, hogy semmit. Belenéztek a dokumentációkba, kapott ilyen támogatást és olyan támogatást, majd a halála napján majdnem felvitték az intenzívre, majd mégsem, mert attól már javulás nem volt várható. Én totál laikus vagyok, de már szerdán látható volt, hogy haldoklik, csütörtökön, aztán végképp, mert már inni sem kért és pénteken délután hunyt el, az intenzives konzi után.. Abban is sántít a roppantul kivizsgált történet, hogy mi az ügyeletes orvostól szerdán vagy csütörtökön, már nem tudom, részletes információt kaptunk volna anyu állapotáról. Az ügyeletes állította a telefonban, hogy most vizsgálta meg, változatlan az állapota, minden továbbit meg majd a kezelőorvos....Ez volt a részletes infó. Hogy mit jelent a változatlan állapot nem tudom, hisz az ügyeletes orvos egész másik osztályról volt való. Diplomatikus kifejezés, abból az ember azt vonja le következtetésképpen, amit csak akar.

Szégyen, hogy egy orvos  (a kezelő) ilyen viselkedést megenged magának, végtelenül szomorú, hogy kórházba kerülve napokon, heteken keresztül ilyen az ellátás egy kórházban.... ami nem feltétlenül pénz kérdése....Nem is csak az orvosokra gondolok, de az, hogy aki nem képes enni vagy inni önállóan, az halálra van ítélve, azt nagyon komolyan állítom. Más osztályon is megfigyelhető volt, de talán nem ilyen nagyon mértékben ,mint itt. A neurológián pl. nagyon kedves nővérek voltak, akik megkérdezték, hogy segíthetnek-e, figyelték, mennyit eszik és iszik. Itt ebből semmit nem tapasztaltunk.

 Azt meg egyenesen arcátlannal tartom, ahogy minden állítást cáfol a kezelőorvos, miközben a már nagybeteg anyukámnak képes volt vizitkor azt odavetni, hogy szóljon már a fiának, hogy őt ne zaklassa a telefonhívásaival....Holott egyetlen egyszer el sem érte őt, nem tudott vele beszélni. Egészen Anyu haláláig,  mert akkor hívta még aznap délután. Még mi zaklattuk őt..

Én nem látom értelmét a vizsgálat folytatásának, az orvosnak úgyis igaza lesz akkor is, ő mindent megtett, a beteg sajnos meghalt, nem volt ugyan tüdőbeteg és szívbeteg sem, de nem lényeg. ) Viszont nálunk sebeket téphet fel, amik még be sem gyógyultak. Anyut már nem hozza vissza semmi, a kérdéses orvosig úgysem érünk fel. Néha félelmetes azért, milyen kicsi az ember egy gépezetben és végtelenül kiszolgáltatott hasonló idiótáknak, mint ő, aki orvosnak nevezi magát.

Mit csinálnék másképp? Tanyát vernék a kezelőorvos irodája előtt hajnaltól akár és megvárom, míg arra jár és beszélek vele. Mivel akkoriban is táppénzen voltam, én mindig csak látogatási időben léptem a kórház területére, tesóm volt a telefonos ügyeletes....mindhiába. Másrészt volt helye a Honvéd kórházban hétfőn, annak a hétnek az első napján, mikor meghalt. Jobban lett átmenetileg, az orbánc miatt nagy fájdalmai voltak, de evett, ivott, kommunikált. Itt volt hiba lemondani a Honvédos ágyat, hogy oké, sínen vagyunk, jobbulás látható. Mert innen aztán hétfőtől kezdve csak romlás volt és hanyatlás....

Hogy ennek a kezelőorvosnak mikor fogok tudni megbocsátani, fogalmam sincs, nagyon igyekszem....

Itt vagyok és mesélek

 

Néhány napja megérett bennem a gondolat, hogy a gyászfeldolgozás, traumafeldolgozás részeként akár folytathatnám is eme nyilvános naplót. Éber késő éjszakai vagy kora hajnali gondolatként még témakörök is eszembe jutottak, ami közül most egyet sem tudnék fülön csípni, de mindegy...majd csak jön magától minden. Gondolom.

A múlt héten sor került a nyolcadikos felvételire idén, melyre Zalán is hivatalos volt. Egészen másként folyt a felvételi felkészülés, szinte egy másik dimenzó volt Rékához képest. Hogy anyu októberben eltávozott közülünk, illetve ami előtte és utána történt rémálom sorozat...az nyilván nem segített engem abban, hogy kellőképp támogassam Zalánt a felvételiben. Bár Zalánnak egészen másfajta elképzelései voltak arról, hogy mennyit kell készülni rá. Rögtön szeptemberben, amikor elkezdődtek a felvételi előkészítők, heti 2-2 órában, Zalánt nem lehetett rávenni, hogy hajnali 7 órára bemenjen az iskolába órára, pedig a matek mindig nulladikban volt. A német nyelvvizsga felkészítő neki nem volt aktuális, így a pénteki nulladik is felejtős lett. Ami magyar előkészítő anyag ragadt rá hetedik vagy nyolcadik órában, az - a tanárnőt ismerve - nem lehetett jelentős tudás. A téli szünet szintén pihenéssel telt, amennyire rajta tudtam kapni, elkerülte a tanulást, mint ördög a tömjént....Végül a felvételi hetében történt némi matekozás és magyarozás, de akkor én már tudtam, hogy erre keresztet lehet vetni és utánunk az özönvíz, de az lesz ám, becsületes....

A felvételit ugyanott írta, ahol Réka és ahová most jár Réka. Nem annyira, mert Zalánnak esélye lett volna oda bejutni, hanem mert bíztunk a javítás pontosságában vagy megbízhatóságában. Igazából csütörtökön lett eredmény, meglepetés nem született. Nem lett katasztrófába torkolló 5 pont vagy 10 pont, de pozitív értelemben sem kaptunk sokkot, hogy asztakutyafáját, ez a gyerek egy rejtett és sötétben bújkáló matekzseni.... Mindenesetre, a félév lezárult, a felvételin túl vagyunk és innentől fogva már csak az ideiglenes sorrend, a végleges sorrend illetve az esetleges fellebbezés marad hátra. Technikumot néztünk ki neki, remélem, hogy felvételt fog nyerni....Akkor biztos leiszom magam (nem iszom egyáltalán), bár ha optimista vagyok, még onnan is remekül kirúgathatja magát, ha nem tanul, mint ahogy most is minimális időt tölt a tanulmányokkal. Egy német kéttanos iskolában el lehet képzelni, hogy ezzel mire lehet menni. 

A héten kezdődött Zalán gyógytornája is, mert hirtelen bitangnagyot nőtt, 180 centi felett van még növésben... (a tornának más oka is van, melyet egyelőre fedjen homály). Arra számítottam, hogy heti elfoglaltság lesz, mint a suliban lenne, ha járna, de betanított M. (gyógytornász) egyfajta tornasort, melyet heti 3x kell végiggyűrni és egy hónap múlva kontroll. Plusz járni kellene úszni. Mivel én nem tudok mélyvízbiztosan úszni, ezért kár lenne, ha én vinném le Zalánt a medencékhez, még a végén engem kellene kimenteni, szóval az úszás Tibire marad. Nahát ennek megfelelően halasztódik is folyamatosan, pedig az úszás nagyon-nagyon fontos lenne...

Réka novemberben betöltötte a 17. szülinapját. A szilveszteri koccintáskor el is rikkantotta magát a koccintás előtt közvetlenül, hogy idén ő már 18 éves lesz, juhúúúú, mire elszállt a lendület az újévet köszöntő kezeinkből és beállt némi fura, döbbent csönd....Hihetetlen, hogy 18 lesz decemberben a kistyúk és ennek javarészt max ő örül.  Addig az még csaknem egy év, ama fontos szülinapig, de tény a tény, 2025-ben nagykorú lesz a Réka... 

Nem csak ő lesz nagykorú, de ami még rosszabb, nekem is kerek szülinapom lesz idén, nem 30. és nem 40. ... még rosszabb. Az eddigi kerekek meg sem kottyantak, de úgy érzem, ez most lehet, hogy fájni fog, ez mégiscsak a vénség kezdete az én szememben. Tiborom már túl van rajta, de egy pasi mindig pasi, szerintem ő nem is érzi sokkal másképp magát, mint 10 éve, nekem viszont itt fáj és ott fáj olykor és csak remélni tudom, hogy azért az egészség az nem hagy végképp cserben. És ha megmarad az egészség, akkor nem is akkora gond az az újabb kerek szám....

Visszatérve Rékára, ő is félévet zárt a gimiben. Idén ő már 11.-es. Nem tudom, mennyit írtam erről, de ősztől minden tantárgyat emelt vagy sima részre osztottak fel és így alaposan keveredik tantárgyanként az évfolyam. Nálunk úgy tudom, mindenki két emelt tárgyat választott, de ez nem biztos amúgy, akárhogy is, Réka emelt töris lett és emelt angolos. Ezeket magas óraszámban tanulja, heti 6 töri és 7 angol órája van. Tavaly Réka elhatározta, hogy nem németből emeltezik, amiből nyelvvizsgája is van, hanem angolból...ami akkor nem tűnt logikus lépésnek, de mára már teljesen olyan, mintha én találtam volna ki. A többi érettségi tárgyat középszinten tanulja (matek, magyar), németből pedig egy gyengébb csoportba került, mert a többiek vagy leadták a németet teljesen vagy emelteznek, ami szintén egy másik csoport.  Azért remélem, majd készülnek az érettségire is..

Én meg....igazából ha azt mondom, hogy eléggé ki voltam borulva anyu halála miatt, akkor nem mondok semmi különöset. Nyilván ki voltam. Keltem-feküdtem egyik betegségből a másikba, október elejétél december közepéig. Amikor ebben az idősávban harmadszor is felhívtam a háziorvost, hogy ismét táppénzre jönnék, mert beteg vagyok valószínűleg, ha megy a hasam és fáj a gyomrom, valamint olyan vagyok, mint az őszi légy.....a doki már felcsattant, hogy mi van magával, nem szokott beteg lenni???! Én meg nem mondtam semmit, csak hallgattam és vonagattam a vállam képzeletben...hogy fogalmam sincs.

December közepétől január 6-ig itthon voltunk téli szüneten céges szinten, ami sokat segített, végülis mégcsak stresszmentes hetek voltak azok,még ha a felvételi lógott is felettünk, mint Demoklesz kardja....de a felvételi hetében is itthon voltam 3-4 napot, bár Zalántól akár dolgozhattam volna is, szentigaz, ám pihenésnek pihenés volt. Legalább mindent kivasaltam és egyetlen szent napra nem volt sem szennyes, sem vasalnivaló, sem pakolnivaló. (Hát és akkor mi van, kérdezhetnétek és igaz...semmi....)

December elején, valamikor Mikulás után, de a téli szünet előtt még egy gasztro dokihoz is sikerült időpontot szerezni. Valaki lebetegedhetett a paciensek közül, mert hétfőn kértem az időpontot és kedden már ott feszítettem a rendelőben. Eléggé elszánt voltam még előző nap, hogy most olyan rohadt sokat fáj a gyomrom és annyit szenvedtem, hogy bármi lesz, annak én állok elébe. Minden jobb, mint szenvedni. Persze az lett, hogy nekem kellett eldönteni, hogy jöhet e a gyomortükrözés...mivel az esetem úgymond határeset.... nekem meg ott és akkor vagy inamba szállt a bátorság, mert éppen semmim nem fájt vagy jött az isteni szikra, megérzés, hogy egyelőre nekem nem is kell az a tükrözés....Azt nem tudom, hogy melyik. Szóval abban maradtunk a dokival, hogy ha kirobbanó a formám és semmilyen panaszom nem lesz januárban, akkor minden kafa...de ha bármi tünetem van, akkor folytköv. Viszont még legalább két további hét eltelt, mire eltűnt minden tünet. Addig lapítottam, mint sün az avarban....Szilveszter környékén pl. reggelente émelyegtem, mint valami jobb sorsra érdemes vén kismama, de valószínű volt, hogy nem vagyok terhes. Aztán ez is elmúlt teljesen, mikor a gyomorsav szintem újra a régi lett. 

Tesóm és én teljesen másképp kezeljük a gyászt, ő állandóan fotókat nézeget és videókat. Engem ezzel a világból ki lehetne kergetni, mert fotókat egyáltalán nem bírtam nézni anyuról, de pusztán a cuccai láttán is összeugrott és dobott egy hátast a gyomrom. Szegény gyomrom, mit ki kell bírnia ..... Mostanra talán egy kicsit jobb... bár szem előtt nem sok holmi van, ami anyué volt, vagy fiókban vagy dobozokban van süllyesztve és elég sok mindent ki is dobtam....

Aztán arra gondoltam, hogy némi gyászterápiára beiratkozom E.hez, aki pszichológus. Aki nagyon okos és olvas engem az elmúlt 8 évben még emlékezhet is rá, vagy visszaolvashatja, mi volt 8-9 éve....Zalán még nagycsoportos volt, szóval odáig kellett nekem is visszalapozni. Egészen véletlenül megvolt az email címe, egyszer valamilyen köremailt írt a hasonlónevű egyik rokonomnak, de valahogy az én email fiókomban landolt az üzenete, mindegy. Irtam neki, mire felhívott és egyeztettünk egy időpontot januárra. E. még sokkal szimpibb lett azóta, már találkoztunk kétszer és bár féltem, hogy végigbőgöm az első alkalmat, végülis pozitív eredménnyel jöttem el tőle, szerintem tud nekem segíteni. Fog tudni. Bár tesóm, aki nem annyira a pszichológia nagy elismerője, megkérdezte az első alkalom után, hogy akkor most már hogy túl vagyok rajta, tudott segíteni? Tibi ugyanezt megkérdezte a második alkalom után. Azért szeirntem kell még pár alkalom, de tény, hogy a decemberihez képest sokkal jobban vagyok. Az idő ezt is megoldja valamilyen szinten.....azt mondják, az mindent...

 Hát itt tartunk most. 

Könnyek

 

A temetés volt az első alkalom, amikor sírtam anyu halála miatt..... Addig nem tudtam, túlságosan fájt ez a könnyekhez. Megtelepedett a kín a gyomrom tájékán és ott körözött örvénylett, mikor anyura gondoltam és sokszor gondoltam rá. Mitöbb, talán soha életemben nem gondoltam rá ennyit. Nem fura?? Eleinte, távolodni látszott a kis gömbölyded, anyukás, drága alakjával. Csak hátulról láttam bevillanó látomásaimban, tudtam, nem nem fog megfordulni. Egy héttel később, már angyalszárny is kapcsolódott a hátához.....Próbáltam lerázni ezeket a képeket az agyamból, de bevésődtek.

A gyerekek nem beszéltek a gyászukról egyáltalán. Bár igazság szerint sokat nem firtattam a témát. Egyik nap megakadt a szemem valamin, megkérdeztem, mit keres az étkező vitrinben az a fél literes gyömbéres üdítő? Gyanítottam, de nem voltam benne biztos, hogy az az az üveg, amit anyunak vettem, de végül nem kívánta a szénsavasat.... Réka azt felelte, az a mamáé.....Nyeltem egyet. Ez is a gyász egy formája, azt hiszem....

A temetés reggelén rémültem ébredtem. Nem tudom, hogy a kínzó fájdalom a gyomrom tájékán (az a fajta, amit életed legnehezebb vizsgája előtt érzel, vagy bármilyen egyéb nagy megpróbáltatás előtt...) ennek a rémületnek volt köszönhető volt fordítva...Ez aztán szerencsére később elmúlt. Tesóm mondta, hogy tud nyugtatót szerezni, kértem is tőle, hogy hozzon, de aztán meggondoltam magam. Igazából nem ér az semmit. Tompít, de nem kifejezetten nyugtat... Végül amikor tesóm megérkezett a szülői házhoz, ahol gyülekeztünk a temetés előtt, hamar kiderült, hogy valószínűleg a nyugtatót ugyanúgy elfelejtette, mint hogy üdítőt hoz a vendégeknek. Anyu a lépcső alatti tárolóban tartotta az innivalót, lidl-es gyömbér, ásványvíz, almalé és tonik volt, így azt kapták a vendégek. A nyugtatóról később, órákkal később kiderült, hogy tényleg otthon maradtak tesóméknál. Ismerem tesóm, pedig nem együtt nőttünk fel, 3 éves voltam, amikor elkerült otthonról koliba és onnastól fogva több hónap eltelt, mire hazajött. Amikor még nem volt sem net, sem mobiltelefon, sőt vezetékes telefon sem.....Ha nagy gáz volt, küldött táviratot...

Zalánnak még nincs öltönye, így iskolai ünneplőben jött. Meg egy Puma fekete pulcsiban. Réka ki volt akadva, hogy jöhet így, de most tényleg ez számít? Nekem nem számított. Réka viszont megjegyezte, hogy izé....nem talál egy nadrágot sem, szerinte a mosógépben forog. Ezt elmondta fél órán belül háromszor, mire kissé felnyomtam magam idegileg, mondván, hogy a mosógépben a szennyes forog, szóval vessen keresztet arra a nadrágra, keressen valami mást. Mivel a ruhatára kb. 70 százaléka fekete, nem lehetett olyan nehéz, gondoltam én naívan, mire előjött egy nyári, fekete len nadrágban.... Anyám, borogass! ... Azaz, anyám....Harmadik változat egy nagyon csinos fekete miniruha volt, ami láttán elégedetten csettintettem volna, mire rémülten megláttam, hogy a ruha felső része nagyvonalúan lett ellátva gombokkal, akármelyik becsületes utcalány megirigyelte volna. Büszke voltam magamra, mert vettem egy levegőt és rikácsolás helyett csak annyit leheltem ki tettetett könnyedséggel, hogy ehhez kelleni fog egy fekete top vagy body....Mármint alá. Szerencsére Réka egyetértett, így hamarosan full csinosan, bár szerintem a kelleténél jóval több szemfestékkel ellátva készen állt a nagymamája búcsúztatására. 

A szülői házban hideg volt,  mint egy barlangban, szóval feltekertem az összes fűtést. Nagyon hiányzott anyu, különösen a hálószobájából. A feltekert konvektornak hamarosan égett por illata lett, de még az is anyut idézte, a tovatűnt gyerekkorom, fiatalkorom, a nemrégmúltat, amikor apu és anyu még éltek.  Hamarosan megérkeztek tesómék, illetve tesóm és a barátnője, a gyerekeket majd az anyjuk hozza...magyarázta tesóm rögtön. Megterítettem az ebédhez, ami a temetés után volt esedékes. Nem találtam sehol késeket, úgyhogy felcaplattam az emeletre, hogy megkeressem a ritkán használt étkészleteket...Kettőt is találtam, lehoztam mindkettőt. Az egyikre az volt ráírva árként, hogy 540,- Ft...ezt sem tegnap szerezte be anyué... Mikor megterítettem és minden elrendeztem, még volt negyed óra az indulásig, úgyhogy beleültem a hintaszékbe, az ablak alá, ahol anyu sokat ücsörgött....Tesóm barátnője elérkezettnek láttam az időt, hogy megkérdezze, megvan-e már a boncolási eredmény? A lemezjátszón a képzeletbeli tű sikított egy nagyot. Nem tudom, mit feleltem, de nem valami kedveset azt hiszem, mire tesóm is elérkezettnek látta az időt, hogy elinduljunk a temetésre....Illetve ők elinduljanak. Mire én bezártam az ajtót, letetettem a telefont a gyerekekkel, már az utcából is kikanyarodott az autójuk. Mindegy, utolértük őket a vasúti kereszteződésnél. Anyu nélkül a város pörög, robog tovább, bambultam ki az ablakon.

A temetőbe érve, autóból kiszállva tesómmal rendeztük az összezördülést, melyet a boncolás szó okozott még otthon. Elmagyaráztuk tesóm barátnőjének, hogy nem, nincs bennünk holland vér, a holland rendszámú bmw unokatesómé, kinn dolgozik már pár éve, de echte magyar, eskü.... Aztán legjobb barátnőm is feltűnt a férjével, megölelgetett, jól esett, majd besétáltunk a ravatalozóhoz. Na az egy mélyütés volt a gyomromnak. A két koszorú, amit általános iskolai barátnőm készített, egyet a mi családunknak, egyet tesómék családjának álomszép volt, tényleg beletette minden szeretetét....na itt már tudtam volna bőgni szépen...Az urnára csak rövideket tudtam pislantani, tüllel le volt takarva, alatta virágkoszorú....

Tesóm nem akart beülni a bekészített székekre a nyitott ravatalozóba, mondván, ott hideg van, kinn meg ezer ágra süt a nap...így hát amíg a szűk család meg nem érkezett, addig kinn álltunk mi is sorjában....Aztán később is maradtunk, amíg meg nem jött a lelkész...A lelkész nagyon fiatal és keresztanyu temetéséről emlékszem, hogy egészen gyönyörű énekhangja.  Ahogy megjelent, leültünk a bekészített koszorú mellé. A lelkésznek, mint minden református lelkésznek, olyan rakottszoknyát idéző köpenye volt. Ilyet először 9 éves koromban láttam, amikor nagyapám meghalt. Nem jó emlékek társulnak hozzá, mivel csak az maradt meg az egészből, hogy anyukám csak sír és sír, amitől nekem is sírnom kellett, illetve lengett és lengett az a fekete köpeny, mint egy fekete holló, brr... Ez a fiatal lelkész azonban nem tűnt ijesztőnek vagy fenyegetőnek a köpenyben, főleg, amikor két csörrenésre megszólalt a telefonja a köpenye valamely bugyrában, melyet mesteri gyorsasággal némított el. Anyu kedvenc énekével, zsoltárával kezdtünk, a tebenned bíztunk elejétől fogvával...amitől rögtön szivárogtak a könnyeim. Mindenki mondta, hogy milyen szép temetés volt. Milyen szép. ... És a nagyon -nagyon sok virág, ami beterítette a sírt és a környékét...Mégis az én angyalszárnyú anyukám nem volt már sehol és nem is lesz sehol, esetleg bennem, az emlékeimben, a gondolataimban. 

Otthon ebéddel vártuk a családot. Szűkösen fértünk el, de nem ez volt a lényeg, azért elfértünk. Én egyfolytában mosogattam, forogtak a tányérok, evőeszközök, főztem később kávét, üdítőt töltöttem. Csak azon járt az eszem, hogy egyrészt túl vagyunk ezen is, ezen a nagy fájdalmon és hogy mennyire mindegy már az egész...Nem is tudom, hogy mi, de mindegy. A vendégek aztán elszállingóztak, mindenkitől kaptam nagy öleléseket, amik tényleg nagyon jól estek. Amikor bezártuk a házat, kikapcsoltuk  vagy visszavettük a fűtést, az ismét eléggé sajgott, sajnáltam a házat, hogy egyedül maradt. Azok az ismerős neszek mind egyenként fájtak, ahogy az ajtó csukódik, ahogy a kulcs forog a zárban, ahogy a kapu zörren....Egyedül maradtunk tesómmal, sok ember között is egyedül. Egy időszak véget ért, egy olyan szakasz jön, ami még soha nem volt, mert anyukám eddig bő 49 éve mindig volt valahol. Talán most is van valahol, hiszem, hogy van, talán beszélhetek is hozzá, üzenhetek is neki, csak neki már nem volt itt jó, menni kellett ,szólították. Ezt meg kell tudni érteni, fel kell tudni dolgozni. .Hosszú és fájdalmas folyamat lesz, talán soha véget nem érő....

Isten nyugosztaljon, anyukám, remélem, apuval és drága Molly kutyánkkal már találkoztál...Vagy akármi is van ott odaát, most jó neked és megpihentél! 

A tagadás

 

Igazából még mindig a hitetlenkedés érzése a legerősebb. Valami nagyon fura elmeállapot lehet ez, mert bár az ember nyilván tisztában van vele, hogy a szerette elhunyt, valahogy mégsem sikerül elfogadni. Nem is elfogadni, felfogni. Az suhan rajtam át újra és újra, hogy az nem lehet, hogy meghalt, nem halhatott meg. Mintha valami megmagyarázhatatlan örök élet jellemezné az anyákat. Ez a folyamat nem tudom, mennyi ideig fog tartani, de elvileg ez még csak a gyászfolyamat első lépése...harag, alkudozás, depresszió, elfogadás....

Anyu pénteken halt meg, szombaton reggel a kórházban kezdtünk, hogy elhozzuk a holmiját. Külön nejlonzacskóban nyújtották át az értékeit, tárcáját, telefonját és valahonnan - szerintem az egykori szobájából - rángatták elő táskákba és fekete kukazsákokba tekerve a holmiját. Egy sporttáskája volt, egy nagy szemeteszsák a párnájával és pihepuha takarójával és még egy szatyor, az egész pedig valami gézfecnivel volt összekötözve....Jó, hogy nem öntötték le az egészet mésszel...Tibi magára aggatta az összes táskát, ami időbe telt, mert valamelyik mindig megadta magát és leoldott a válláról, végül miután fogadtuk a nővérke részvétnyilvánítását, távoztunk az osztályról. Mondtam Tibinek a liftnél, hogy remélem, ide soha többet nem jövünk, sem látogatóba, pláne nem betegként. 

Persze hétfőn, az első soron következő munkanapon kénytelenek voltunk, hivatalosak voltunk az "irodába", amely 9 órától volt elérhető aznap, és minden munkanapon. Nem volt erőm megkérdezni a nővért, hogy minek kell menni, nem voltam képben, inkább hagytam magam sodródni az eseményekkel. Az irodánál nyitva volt az ajtó és fehér ruhás nők áramoltak ki és be rendszertelenül. Mellettünk 3 méterre egy huszonévesnek tűnő doktornő egyeztetett egy hatvanas pasassal annak az édesapjával kapcsolatban. Én nem értem, miért nem lehet behívni ilyenkor a hozzátartozót és leültetni, beszélgetni vele, miért kell az orvosi szoba ajtajában, de mindegy. Végighallgattuk a pasas aggodalmait, amiket sorra felvázolt, volt amit többször is, ezekre a doktornőnek vagy nem volt megoldása vagy valószínűleg nem is volt megoldás a 80-85 közötti, ágyban fekvő apu esetében. Igazából nem tudom, igyekeztem nem figyelni. 

Nem kellett elmondani az iroda dolgozóinak, mi járatban vagyunk, ezek szerint péntek óta más nem halt meg az osztályon. Egyből hívták az orvost, a kezelőorvost, azt amelyiket hétfő estétől (legyünk nagylelkűek,kedd reggeltől) következő hét péntekig nem sikerült elérni sem személyesen, sem telefonon. Kivéve miután anyu meghalt, mert utána hirtelen maga hívta vissza tesómat....Akkor sem engem, bár én voltam megjelölve legközelebbi hozzátartozónak. Az orvos izzadt volt, nagydarab és dadogott. Egyáltalán nem volt szimpatikus, bár erre nem nagyon volt esélye. Ott a folyosón közölte, hogy keringési elégtelenség végzett anyuval és ez meg az meg amaz és hogy sajnálja, részvéte. Persze. Végülis, valahol mindenkinek összeomlik valamikor a keringése, amikor meghal, anélkül nehéz is. Mivel remegett a térdem, nem akartam veszekedni, sem kérdéseket feltenni...Az orvos felvetette, hogy most az van, hogy a törvény értelmében sajnos kénytelenek a boncolást végrehajtani, mielőtt kiadja a kórház anyut, de a hozzátartozónak joga van kérni, hogy tekintsenek el a boncolástól....Mondtam neki, hogy köszönjük, de nem tekintünk el. Ezt nem értette, megakadt egy pillanatra, bámult rám a borjú szemeivel, pedig mintha már indult volna vissza az irodája mélyére. Újra részvétet nyilvánított és távozott. 

Én nem állítom, hogy kinyírták anyut a kórházban, de azt igen, hogy nem tettek meg mindent az érdekében. Úgy voltak vele, hogy hány éves is? 82 lesz februárban? Uh, ennyi betegség és nyavalya? Hát majd lesz vele valami.  Majd az idő megoldja. Hogy hogy veszi be a gyógyszereit, egyáltalán beveszi -e az antibiotikumot, nem volt annyira fontos téma. Hogy iszik-e, eszik-e, szintén nem. A hozzátartozók tájékoztatása meg aztán tényleg a legutolsó téma volt.

A zárójelentés illetve a boncolási jegyzőkönyv igénylése egy egészen másik épületben volt, így némi habozás után átballagtunk oda. Ja egyébként az iroda dolgozói abszolút segítőkészek voltak, kiderült, hogy igazából csak a korábbi leleteket adták vissza illetve aláírtam egy papírt, hogy nem kérünk a halálesetről táviratot.    Ekkor már ültem, mert annyit emlegették a boncolást, hogy megrogyott a térdem és leültem az első székre, ami szembejött. 

Szóval átmentünk egy másik épületbe, amely felújított iroda épülete a kórháznak és mind kiderült, itt székelt az egész menedzsment...Van itt ismerősöm, volt kollégám, nagyon reméltem, hogy nem botlunk bele...A hangulat egész Semmelweis-es volt, mármint a filmre gondolok, ódon épület, hatalmas ablakok...mondjuk nagyon másra nem is emlékszem. Valaki eligazított, melyik irodába kell nekünk bekopogni. Ott kaptunk egy nyomtatványt, amit ki kellett tölteni. Nagyjából 3-szor elmondták a dolgok menetét, de nem nagyon emlékszem semmire. Annyi megmaradt, hogy majd postán küldik az eredményeket. 

Most a hétvégén kitakarítottam otthon anyunál. Eltökélt szándékom volt, hogy végigsikálom a türkisz fürdőszobát mindenekelőtt. Miközben nagylelkűen adagoltam a vízkőoldót meg mindent, amit lehetett, azon gondolkodtam, hogy évek óta nem takarítottam ki a fürdőszobát, pedig megtehettem volna. Vajon miért nem tettem? Nem volt rá időm? Nem tudom, valahogy eszembe sem jutott. Nem szerettem gyerekként ezt a fürdőszobát, túl nagy volt és télen kifejezetten hideg. Talán teljesen véletlen, de felnőtt életem valamennyi saját tulajdonú fürdőszobája viszonylag pici, a mostani is, egy kád, mosdó, toalett, szennyeskosár és kb ennyi. Vagy ha zuhanykabin, akkor mosógép, szárítógép...Az otthoni, ahol felnőttem, nagyobb volt mint most a két fürdőszobánk összesen.  Olyan színű a csempe, mint a Balaton napfényben. Nem kellett egy órán keresztül sikálni ahhoz, hogy beleégjen a retinámba, mégis megtettem.

Folyt köv.