Zalán mondta

Eljön velem a Sparba harapnivalót vásárolni. Pakolunk sárgadinnyét, szemezünk 299,- Ft-os nektarinnal (de nem veszünk, mert olasz), szezámmagos császárzsömlét igen, sajtot és salátát is....A felvágottaknak még csak a közelébe sem vagyunk, amikor Zalán elrikkantja magát.

- De párizsit ne vegyünk, mert attól meghalunk....
- Ki mondta ezt neked?
- Hát apa.
Pedig én sajnos szeretem. Legalábbis ami nem (annyira) műanyag....

...


Tibi elveszíti a "fülesét", melyet az okostelefonjához használ és nagyon dühös. Mert biztosan akkor pottyant le a fejéről, amikor Tesco-éknál Zalánt a nyakába emelte. Úgyhogy nem fogja soha többet a nyakába ültetni a nyafogó legénykét. Mert ez már másodszor esik meg vele és most nem hozza utána senki a fülest, mit a múltkor az étteremnél. Ezt meg is mondta Zalánnak. 
- Na Zalán, egy korszak véget ér. - szólok be neki a hálóba, ahol játszanak.
- Miért, meghaltam? - pattant fel ijedten.
A füles amúgy meglett, Tibi táskájában.


:::


Réka is mondott valami cukkert, de szokás szerint....elfelejtettem. :((

Hétvégi medencés

Tibi szerint ez lett a legjobb fotó. Pinky Pie pancsol :)

Ésss ma végre megkezdtem jól megérdemelt szabadságom. Kirámoltam a hűtőből a cuccaim, rendet raktam az irodai fiókomban, lesikáltam az asztalt, fényesre vixoltam a laptopot, aztán majdnem lekéstem a buszom, úgy elszöszmöszöltem. Olyan kis közömbös voltam a mai napig, hogy én igazából nem is vagyok fáradt és nem is az gond, hogy sok a meló (1), de az az igazság, hogy vissza fogom én még sírni ezt a napot, főleg, ha ősszel beindul a szezon....Júliusban már nem dolgozom. Beletelik majd pár napra, mire ellazulok, elfelejtem a félbe hagyott ügyeket és megfeledkezem akár az ügyviteli programokról....de juhé, itt a nyári szabi, éljen, éljen, éljeeeeen! 

(1) Egyébként tényleg nem a melóval van a baj, az oké. Az a gubanc, hogy amikor ledolgozom a kis napi nyolc órámat, nem dél van. Vagy akár két óra, hogy lenne időm a gyerekekre és minden egyébre. Hanem öt óra lesz, fél hat, mire hazaérek. Ez a bökkenő!

Napi büszke

Tegnap hazafelé tartottam a postáról, amikor találkoztam futólag Zalán egyik ovis pajtijával. Egy cserfes, helyes kislány kék szemekkel és barna fürtökkek. Aki valaha leány gyermekről álmodozott (mint én), annak amolyan a "tökéletes gyerek" megtestesítője első ránézésre. Köszönt is a kislány illedelmesen, ami számomra szokatlan abból a szempontból, hogy Zalán még nem tart itt. Ő annak köszön, akinek szeretne. És többnyire nem szeretne.

 

Ahogy elsuhantak mellettem, kislány és az ő díjbírkózó méretű apukája, még hallottam, ahogy a kislány azt csicsergi.

- .....ez a Dávid Zalán anyukája volt....

 

Semmi különös nincs a történetben, rendszeresen ismétlődő eseménysorozat, máshol, más szülőkkel, más gyerekekkel átéltem már ugyanezt nem egyszer. Viszont ami rendre ugyanaz, hogy én ilyenkor mindig kicsit olyan... BÜSZKEségfélét érzek. Meg nem tudnám mondani, pontosan miért. Olyan öröm ezt hallani más szájából. Dávid Zalán anyukája vagyok, igen, Zalán az én fiam! És imádom. Mert csodálatos ő. Egy fantasztikus kis pofa.

 

Nem vicces? :)

 

 

Függöny

Amikor függöny lebben nálunk vagy ajtó csukódik, anélkül hogy emberi kéz érne hozzá, gyakran szóba hozzák a gyerekek, hogy biztosan a papa jött látogatóba....Egyik este is így történt, a srácok a szőnyegen legóztak, odakinn vaksötét volt már az este, egyszer csak emelkedett az erkélyajtó függönykéje fel a magasba és imbolyogva ott is maradt. Mint egy egyedi papírsárkány. 

- Papa megint benézett.- mondta Réka gondolkodás nélkül. Pislogtam párat a függönyre, eltűnődve.

- Gondolod, hogy járt már itt? - engedtem el a kérdést a levegőbe, úgy senkinek sem címezve igazán, inkább csak magamnak.

- Persze. - így Réka.

- Nem hiszem, hogy tud. - lökte el magát az ajtófélfáról Tibi és kisétált a folyosóra. 

Rossz érzés volt, el is szomorodtam. 

Vajon tényleg nem? 

Bugyborékok

Tegnap - bár anyukám erőtlenül tiltakozott - előrángattam házi raktárunkból a medencét és öntöttem bele néhány vödör meleg vizet. A gyerekek oda és vissza voltak a boldogságtól, főleg Zalán, aki jóval kevesebb pancsolásban részesült az utóbbi időben mint Réka, illetve úgy egyáltalán. Kicsit lejtősre szerkesztettem a medence fekvését, így mint a tengerparton fokozatosan mélyült a víz a megdöbbentő kb. 15-20 centi feneketlenségig. Hát azt a szinte fokozhatatlan örömöt! Csak ültem mellettük és nem tudtam levenni róluk a szemem. Aztán Zalán rám nézett és eképpen rikkantott:

- Anyaaa, ez életem legboldogabb napja!