Tegnap hazafelé tartottam a postáról, amikor találkoztam futólag Zalán egyik ovis pajtijával. Egy cserfes, helyes kislány kék szemekkel és barna fürtökkek. Aki valaha leány gyermekről álmodozott (mint én), annak amolyan a "tökéletes gyerek" megtestesítője első ránézésre. Köszönt is a kislány illedelmesen, ami számomra szokatlan abból a szempontból, hogy Zalán még nem tart itt. Ő annak köszön, akinek szeretne. És többnyire nem szeretne.
Ahogy elsuhantak mellettem, kislány és az ő díjbírkózó méretű apukája, még hallottam, ahogy a kislány azt csicsergi.
- .....ez a Dávid Zalán anyukája volt....
Semmi különös nincs a történetben, rendszeresen ismétlődő eseménysorozat, máshol, más szülőkkel, más gyerekekkel átéltem már ugyanezt nem egyszer. Viszont ami rendre ugyanaz, hogy én ilyenkor mindig kicsit olyan... BÜSZKEségfélét érzek. Meg nem tudnám mondani, pontosan miért. Olyan öröm ezt hallani más szájából. Dávid Zalán anyukája vagyok, igen, Zalán az én fiam! És imádom. Mert csodálatos ő. Egy fantasztikus kis pofa.
Nem vicces? :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzésedet, üzenetedet köszönöm!