Mindenszentekre

 Tegnap Rékával kettesben sétáltunk be a v.-i temetőbe koszorúkkal bőven megpakolva. Tibi kint maradt a kutyával a kocsinál. Addigra túl voltunk a tiszaparti sétán, a kutya is elégedetten lihegett a helyén. A kapuban közepesen szemet gyönyörködtető temetői virágokat árult egy fiatal férfi a kisfiával. A pénzt süteményes dobozba gyűjtötték. A kisfiú számolta a vevőknek átadott virágokat.  Rajtam átnézett a srác, bezzeg Rékán megragadt a tekintete. Egy ideje már nincs kedvem minden ilyen pasashoz odalépni és felpofozni. Réka elvégre nem kislány, és hát ami szép, az szép. 

 Réka leragadt egy hófehér kölyökmacskánál rögtön a kapuban, mely az egyik bokorból szaladt elő. Lehajolt hozzá, simogatta, a cica hanyattvágta magát a fűben és hagyta hogy kényeztessék.Türelmesen vártam egy ideig.

- Remélem, van nálad kézfertőtlenítő - szóltam oda Rékánaki gondolkodás nélkül,mire a virágárus, és minden vevője rám nézett. Megenyhülve közelebb léptem a macskához, hogy ne tűnjek túl barátságtalannak. Akkor láttam, hogy a macska egyik szeme kék, a másik zöld. 

A sírokat nem kellett rendbe tenni, ami újdonságnak számított. Anyu  az elmúlt években, 2023-ig bezárólag még kiskapát is hurcolt magával, plusz szemeteszsákot, madzagot ,drótot, vizes rongyot, zacskót a vizes rongynak, száraz rongyot, ollót, metszőollót, kést. Valamint nápolyit, bonbont, csokoládét, kávét és némi készpénzt a rokonoknak, akiket mindig meglátogattunk. Tavaly óta ez utóbbi törlődött a programból.  Ebből is látszik, hogy anyu családösszefogó pozíciója egyelőre betöltetlen.  

Anyu szüleinek a sírjánál Réka kiszúrta, hogy a nagymamám éppen száz évvel volt idősebb nála. 1907-ben született és 10 éves koromban, 1985-ben hunyt el. Arra gondoltam, hogy milyen szomorú, hogy számomra - gyerekszemmel-mindössze egy alacsony, kövér, fejkendős néni volt ő.  A róla hátramaradt fotókról sem mosolyog, keményen néz a lencsébe.  Nem ismertem, mint melegszívó nagymamát, aki a kisunokájának almáspitét süt. A  térdére ülteti és mondókát mond neki. Nem ismerem téli szünetekben a dunnája melegét a fával fűtött tisztaszobában. Pedig anyu szerint fantasztikus asszony volt. Azt mesélte, hogy a kor átlagához képest későn vált édesanyává, 1940-ben született a legelső lánya, 43-ban anyu, 46-ban a húga jött világra. Anna mamának egy első férje is volt,  valami vasutas. Tőle nem született gyermeke. Hogy mi lett a vasutassal, fogalmam sincs. A nagypapám, Miklós papa öreglegény volt, mielőtt elvette a nagyanyámat. Azt beszélték, hogy mindenki lemondott róla, hogy valaha családot alapít. Aztán Anna mama, akiről Réka a második nevét kapta, jött és... győzött. 

Apu szüleinek sírjánál egy kicsit körbemetszettük a borostyánt, láthatóvá tettük a feliratot, ki nyugszik ott. Nem sok mesélnivalóm akadt Rékának, mert a nagymamámat korán elvesztettük, 1 éves voltam mindössze. Tesóm bizonyára többet tapasztalt. János papa apu öccsénél tengette utolsó éveit, így róla van bennem eltárolva a legtöbb emlékem minden nagyszülő közül. Neki sem ültem az ölében soha vagy emlékeznék, hogy szeretetet nyilvánított volna felém.... Szívesen kavarta az indulatokat a két testvér és a két feleség között, majd aztán az unokák között nem kevésbé. Nem sokra emlékszem, kb. 11 éves koromban ő is elhunyt. Nyitott koporsós temetésén kénytelen voltam a koporsó mellett álldogálni elég hosszú ideig. Emlékszem apu fekete nyakkendőjére és az inge fehérségére, erre a kontrasztra. 

Legtöbb munkánk apám nagymamájának a sírjánál volt, melyen már az sem kivehető, hogy pontosan ki nyugszik ott. A keresztnevét sem tudom. Egy liliombokor szívósan kitart  a síremlék nélküli halmon, virágzik is minden évben. Egy soványka csipkebogyó bokor vele tart a muriban. Ezeket minden ősszel én vágom vissza.  Mi távolítjuk el a koszorút, amit az előző évben szeretettel ott hagytunk. 

Anyu mindig hangsúlyozta, hogy ezt a sírt nagyon ápolni kell, mert apu imádta és sokat köszönhet korai éveiben a nagyanyjának, aki annyira szerette  és nevelte őt. Apu szerint az életét is neki köszönheti, kigyógyította minden gyerekbetegségből. Hogy pontosan hogy kerülhetett ki apu a nagyszüleihez a tanyára, ahelyett, hogy az anyukája gondoskodott volna róla, nem tudom, de el tudom képzelni. Nagyanyám élettörténetét mindig körbelengte a hallgatás csöndje mentális betegségekről, ideggyógyintézetekről, ahol tartózkodott időszakokat.  Apu nem tartotta fontosnak valamiért, hogy  velünk tartson akár a nagyanyja, akár a szülei sírját ápolni. Mindenszentekkor sem. Nem sokat adott a látszatra, szokásokra vagy hogy mi illik.  Talán még egész kicsi gyerekkoromban hármasban tekertünk át bringával, de később apu mindig otthon maradt.   

Végül anyukám nagyszüleinél is hagytunk egy koszorút. Egyikük a II. világháború előtt, a másikőjük 1944-ben meghalt. Kis tanácstalansággal álltunk meg a sír előtt, hiányzott róla a sűrű futónövényzet, de kétségkívül jó helyen jártunk. A borostyán tavaly óta elpusztult. Valaki ültetett máris új hajtást a sír egyik sarkába. Törtem a fejem, mi jut eszembe róluk, anyám nagyszüleiről, mondjak már valami érdekeset Rékának... Aztán  hamar rájöttem, hogy anyu nem is ismerhette egyikőjüket sem.  Talàn mesélt történeteket róluk, amiket hallomásból tudott, de bennem nem maradt semmi.  Egész életemben jártunk ehhez a sírhoz.

Innen a martfűi temetőbe robogtunk át a maradék két koszorúval, selyemvirággal. Én azok közé tartozom, akik nem szeretnek temetőbe járni. * Azért járok, mert a sírt rendben kell tartani, ez is egyfajta gondoskodás. Semmi mást nem tudok tenni értük.  Mindenszentekkor, Halottak napján pedig szokás, hagyomány kimenni a temetőbe, otthon gyertyát gyújtani, emlékezni rájuk, felidézni, hogy mennyire szerettük őket.  Mindig is bosszantott, amikor anyu a sírnál beszélgetett apuval, köszönt neki játékosan, hogy "Szia, papa! Jó legyél, papa!" - kedvem lett volna mondani neki dacosan, irritáltan, hogy apu nincs itt, számomra egyáltalán nem itt van. Hagytam, hogy anyu úgy gyászoljon, ahogy neki jól esik. Ha neki így könnyebb, akkor nem mondhatom, hogy ezt inkább tartsa magában.

Nekem a martfűi temetőbe járás nem kapcsolódás a halottainkhoz, egyszerű karbantartás, rendrakás, portörlés, gyomlálás, virágrendezés. Ott nem érzek semmit, csak nyomott fájdalmat, ami azzal vegyül, hogy mielőbb jobb lenne a kapun kívül lenni és minél később visszatérni. Valószínűleg ebben benne van a saját halálfélelmem is, és a tény, hogy mindannyian itt végezzük. A  tagadás, a "nemakaromtudni", a "meghalunk, de nem ma" tudata mind ott hullámzik bennem. 

Martfűt ugyanúgy hagytuk el, mint V.-t. Anyu nélkül hideg és idegen volt mindkettő, mint ahová nem tartozom. Pedig a gyökereim itt vannak, V.-n, évszázadokra visszamenőleg. Ez a gondolat és a turistaszem elől rejtve maradó csodaszép Tiszapart emlékével zártam a kiruccanást....

Innen, már hagyomány, hogy cukrászdába megyünk, én pogácsát veszek, Réka mignont, Tibi belga krémest minden évben.  Majd hazatérünk és én azt érzem, hogy hihetetlenül megkönnyebbültem, hogy ezen is túl vagyunk. Elmondom Tibinek, hogy nem hittem, nem voltam tudatában, hogy engem ez a temető látogatás ennyire úgymond nyomasztott. Most teher gördült le megint a hátamról. Erre ő persze nem mond semmit, de együtt megesszük a pogácsákat, melyek kívül roppannak, belül puhák és tolunk a túl édes, már-már émelyítő mignon-ból is.  Belga krémes elfogyott idén,  helyette somlói kockát választott Tibi. Megdicsérem, hogy finom, kezem a combján, mert meglepően az, főleg a tejszínhabbal és dióval a tetején. 

* Rájöttem, hogy ez V. esetében nem egészen igaz. Valamilyen szinten vonz a hely, a múlt, a felmenők élete, szelleme ott lebeg. Bennem is nyomot hagyott, sőt, ott figyel Rékában is tudattalanul.  Mindig szeretni fogok oda látogatni, mert a gyökereimre emlékeztet és ez a temető nem hordoz számomra fájdalmat.