Apahiányból kánikulába

- Hű, de meleg van.... - sóhajtottam fel ma dél körül újra.....nagyjából ezredszer szombat óta.
- Az. Meg lehet dögleni.... - hagyta jóvá Réka, ami üdítően hatott rám, muszáj volt egy jót nevetni rajta. Egy-két percre megint úgy éreztem, hogy van remény, túl élem ezt a kánikulát, nem fogok elpatkolni a melegben.  Amíg nevetni tudok, addig biztos nem. 


A gyerekeken második napja egyetlen szál ruhadarabot nem látni itthon, Zalán is rühelli a pelenkát. Hogy ne adjak rá semmiképpen, tegnap még arra is képes volt, hogy szó nélkül belekakáljon a vécébe és már majd csak a fenéktörlés szükségességéről értesítse anyáját, apáját. 

Melegük van, pogácsát eszegetnek....Merthogy voltam olyan állat, hogy szombaton reggel még pogácsát is sütöttem az engem várhatóan felköszöntőknek....Gondoltam, ennél melegebb már úgysem lehet. Dehonnem! A család többi tagja a hűvös és légkondicionált hálóba menekült előlem. És csak bizonyos finom illatok csalták ki őket. 

Rájöttünk, hogy éjszaka is lehet sétálni vagy éppen egy kört hintázni a játszótéren. De az ügyben is megvilágosodtunk, hogy ha hűsölést keresünk, nem jó ötlet a séta. Még este 11-kor is marha meleg volt, fullasztó. Elkóvályogunk a vasútállomásra vonatnézőbe, Zalán egyik kedvenc helyére a városban. A két gyerek lankadatlan érdkelődéssel figyelte a padon ücsörögve a vonatokat, Réka még le is feküdt egyre, mint egy jólszituált hajléktalan.....Engem nem izgattak a vonatok, ugyanúgy néznek ki, amóta az eszemet tudom, szokás szerint megint a gyerekeken legeltettem anyai szemem. Mígnem két rendőr battyogott arra. Konkrétan egy kocsmából jöttek ki. Ügyet sem vetettek ránk. Ám mivel szúnyogriasztó spray-n, pzs-n és egy kulcscsomón kívül az égadta világon semmi nem volt nálunk és nem tudtuk eldönteni, hogy az még mindig bűn e, hogy nem tudjuk magunkat igazolni okmányokkal, így elhúztunk onnan, követve egy Budapest felé tartó vonatot.


Itthon konstatáltuk, mi lett a foci EB végeredménye, és bár nem szurkoltunk egyik csapatnak sem, együtt örültünk a spanyolokkal. Éjszaka már légkondi mellett aludtunk, nem érdekel, mennyire leszek beteg tőle, nélküle eleve fizikai kín ez a meleg. Régen kívántam ilyet, de most boldoggá tenne, ha egy hetet ugranánk előre az időben. 


Egyébként is....Nehéz hetem volt az elmúlt. Lelkileg, hangulatilag, mindenhogy. Csütörtök este hozta a mélypontot. Pedig szülinapom volt, vagymi. Aznap, valamikor éjfél tájban szólt Tibi, hogy annyi munka van, problémák a gépekkel, nyakán ül a szervizes, hogy haza sem jön egész éjjel, megoldásokat keresve kínlódnak hajnalig. Remek! - gondoltam. A gyerekek nagyon hiányolták az apjukat, (hogy magamról már ne is beszéljek) Zalán is jóval később aludt el, mint szokott, Réka pedig az utolsó pillanatig nem adta fel a reményt, hogy találkozhat az apjával éjnek évadján. Kérve kért, hogy ébresszem fel, amint Apa hazajön, mert meg akarja ölelni.....De egyszer neki is lekoppant a szeme a fáradtságtól, nem úszhatta meg. Hajnalban arra ébredtem, hogy egy nagy kupacban tekergünk mindhárman Apa helyén....


Másnap, pénteken este a gyerekek felváltva bombázták telefonon az apjukat, hogy mikor jön már haza? "Ott vagy még??" " Elindultál már??" "Mikor érsz haza??" - kérdéseket intéztek hozzá, míg az végül este 10 magasságában, fáradtan már, de törve nem hazaérkezett. Vééégre. Egy cserép orchidea és egy doboz is volt a mancsában. Egy FAGYLALTGÉP!!! Egy pillanatig bizonytalanul méregettem a csomagot, hisz hetek óta kinéztem a nekem tetsző példányt és már azon voltam, hogy meg is rendelem, mire kapok egy másik fajtát? 
- Juj, de jóóó! - ugrottam egy nagyot, amikor megláttam Kiszemeltkét a doboz méllyén. - Pont ilyet akartam!! 


A gyerekek természetesen egész hétvégén nem szálltak le az apjukról. Még az egyébként igen anyás Réka is apásba fordult pár napra és Zalán is előszeretettel hurcoltatta a fenekét édösapjukkal, szem elől nem tévesztették akkor sem, ha vécére ment. Ha pedig valami dolga akadt itt vagy ott és egyik lábát már ki is rakta volna óvatosan a küszöbön, nagyhatású siratóasszony kórushoz hasonló óbégatásba csaptak a gyerekek, hogy " APaaa....éniiiiiiis....megyeeeek....ne hagyj iiiiiiit" 


Éjszaka azon méláztam, hogy megint megtanulok valami olyasmit értékelni, ami az enyém.  Mert a mi családunk legalább együtt van. Apa nem hetente, kéthetente, háromhavonta, félévente tér haza, hanem minden este. És ezt most pár napig meg is fogom tudni becsülni. Megfeledkezve a szokásos önsajnálatomról, hogy sokszor milyen nehéz is nekem egyedül, minden segítség nélkül, hisz reggel kb. 6 és este 9 között nincs itthon Tiborom. Akkor este viszont ott szuszogott mellettem, mint 365 estéből 364-szer és ez olyan nagyon boldoggá tett. Hogy mik fel nem dobják az embert!! :)