Majális 2012

Imádtam ezt a hosszú hétvégét is. Teljesen olyan volt, mintha Tiborom szabadságot vett volna ki saját magától, ami ugye nagy általánosságban és a kivételeket is figyelembe véve  nem szokott előfordulni, hacsak nincs valami baj, betegség és nyavalya. De most a megszólalásig olyan volt, mintha mini szabadságon lett volna. Még szombat délelőtt sem dolgozott. Mindössze talán... 1-2 órácskát? Szinte észre sem vettem. :) 

A hétvége kiemelt eseménye volt (túl a mérhetetlen fagyi zabáláson, napfürdőzésen, sétákon, családon belüli beszélgetéseken, kutyázáson, csibézésen), hogy kedden ellátogattunk Karakószörcsökre Tápiószentmártonba. Utólag átgondolva, jobban tettük volna, ha a hétfői és a keddi napot egyaránt valamelyik strandon töltjük a sok közül, tartósan ki nem lépve a vízből, ám ez érthetetlen módon nem fordult meg komolyan a fejünkben. Pedig volt vagy 30 fok. És hogy Zalánnak nem volt úszó pelusa valamint fürdőgatyája, nem lett volna megoldhatatlan akadály. Neeeeeem, mi lónézőbe indultunk, Kincsem (a ló) szülőhelyére. 

Úgy értünk oda, hogy Réka mélyen aludt. Ez nem volt egy jó ómen, Rékám - hozzám hasonlatosan - harapós, ha édes álmából riasztják fel. Ezúttal nem ébresztettem fel vele együtt a Sárkányt is, túl kíváncsi volt, hogy mi rejlik a kapukon túl. Befelé igyekezvén feltette ama nagy derültséget kiváltó kérdését a lány, hogy vajh először járunk é itt Karakószörcsökön?...Szerencsére senki idegen nem hallotta, de ez megadta számomra a jó alaphangot a kirándulásunkhoz, ki is tartott estig.

Odabenn először az állatokat néztük meg, volt ott mindenféle háziállat és még legalább egy darab strucc is. Hogy Réka lépten-nyomon öklendezett a sárban dagonyázó malacok és az illatanyagok behatása folytán némileg zavaró mellékzönge volt. És az is, hogy egyik gyerek sem akart jönni a saját lábán a négy órai kánikulában. Bemenekültünk az istállóba, ahol szebbnél szebb lovakat láthattunk, külön örömünkre egy kiscsikót is.

Aztán egy körséta után az Atilla domb következett, ami nekem nagyon tetszett. Jót üldögéltem hol egyik, hol másik padon. Tibi kicsit csalódottnak tűnt, a belépőhöz kapott tájékoztatóra pislantva megkérdezte, hogy merre van Atilla fapalotája. Eléggé lelomboztam, amikor elmondtam neki, hogy az még meg sem épült, egyelőre terv csupán. 

Közben Réka megirigyelte a nagyobb gyerekeket és elkezdett játszani velük ott valami árokban......Negyed óra alatt olyan rózsaszínre ugrálta ki magát illetve a nap is sütött rá rendesen, hogy Tibi frászt kapott, hogy biztosan napszúrást kapott. Valami hihetetlen módon összekoszolta magát, mintha porban hempergett volna, de nem gyengén ám! Csak a szeme fehérje világított a sötét képéről. És némileg a haja. Fehér nadrágja...á, tán soha nem is volt az fehér! Igazából értetlenül álltam az egész előtt, mert én végig ott voltam. A közelében. És őt figyeltem, vagy ha nem, fotóztam. Amikor elég közel jött hozzám (1-2 méter) akkor láttam, mennyire koszos a lelkem. Lehet, kellene egy másik szemüveg....

Csonka módon teljesítve a napi programot, jobbnak láttuk, ha távozunk. Réka sírt, mert állítása szerint éhes volt nagyon, pedig csak a mosdóban a hideg csap alatt igyekeztem némi tisztaságot  varázsolni arcocskájára és kezére, karjára. Ami nem volt egyszerű, mert a férfi budiban volt csak folyékony szappan. Gratuláltam magamnak, amiért egy komplett Réka öltözet várta tisztán őt a kocsi csomagtartójában. Szóval no problémó egyáltalánó. 

Mire egy ismerős éttermébe beültünk magunkhoz venni néhány falatot, minden kedély megnyugodott. Tibi sem kérdezte percenként, hogy jól van e Réka, nem fáj e a feje, nem szédül e, nem akar e hányni és ilyenek. Réka is újra mosolygós volt a tiszta ruhájában, előtte egy helyes pizzával és Tibi sem macerált engem, hogy hogy lehetek olyan idióta, hogy engedem játszani ott a...a...puszta vadonban.

Jó kirándulás volt, na. Igaz, nem lovagoltunk, nem hintóztunk, a múzeum is bezárt, mire odaértünk....De talán valami energia megszállt bennünket ott az Atilla dombon, ki tudja. 

Hazaérve Réka kérésére muszáj volt egy pillantást vetni a csomagoló majálisra is a ligetben, mintha a délutáni program még nem lett volna neki elég. Pont este 8 órát ütött az óra. A gyaloghídon sétálgatva az éhes népek (főleg Zalán) eltüntettek két túrós rétest. Több is csúszott volna, de a harmadik sajnos káposztás volt. Visszafelé alig vonszoltam magam, úgy elfáradtam, kiszívja az erőm ez a meleg.

A hétvégén rengeteg kép készült, jobbnál jobbak, amikből hozok is majd, csak egyelőre Tiborom letiltott blogról, facebookról minden saját szellemi terméket képező fotóját...Remélem, meggondolja magát, máskülönben kénytelen leszek megtanulni fotózni. Vagy lopni tőle.