Amíg a süti sül

Addig van időm írni. Mindenekelőtt arról, hogy az elmúlt két napban egy ordító Zalánt adtunk át az óvó nőknek reggel. Tegnap A., ma Cs. óvónéninek. Ma elkövettem azt a hibát, hogy elmerültem Zalán tekintetében, amikor Tibi és Cs. együtt próbálták lefejteni Zalán ujjait Tibi nyakáról...Így aztán, sokkhatás alatt, ahogy kiléptünk az ovi épületéből, én is elsírtam magam. Ha ezt valaki mondja nekem előre, kinevetem. Elvégre a második gyereket szoktatom (?) be az oviba, van már rutinom is, tapasztalatom is, azt is tudom, hogy ez a szívszaggató bánat nekünk szól, egész nap él, mint az a bizonyos Marci Hevesen...Mégis úgy szíven tud ütni, hogy a könnycsatornáimnak annyi.

Délután felhívott az védőnő, hogy talált egy nekünk való gyermek pszichomókust, éppen kismama ugyan és nem is számlaképes, de egyik sem tűnik elháríthatatlan akadálynak. Hát nekünk végképp nem az. Védőnéni hozzátette, hogy E.-nek (így hívják) volt már olyan "páciense", akit a dadogásból "kikúrált". Ezt hallva elöntött a hála és az öröm így együtt. Már csak azért, hogy a védőnéni gondolt ránk, nem feledkezett meg rólunk. Érzései csak részben tudtam igazán kifejezni a védőnőmnek a telefonba, ugyanis éppen elmenőben van a hangom (torokgyulladás). Párszor elsikoltottam, eldörmögtem, hogy köszönöm és majd jelentkezünk, hogy mi a nagy helyzet felénk.

Majd még folytatom...

 

Egy jelentéktelen eseményről

Nagyjából 2 hete azzal nyomta fel a vérnyomásom néhány anya/apa társam az óvodában, hogy egymásra licitálva próbálták eldönteni, mivel ajándékozzuk meg az óvónéniket és a dadusokat. Bizony, itt az ovi vége a "Manós" Rékának. Végül megnyugodott a kedélyem, bár nem volt könnyű, abban maradtunk, hogy az óvó nénik nem kapnak sem köcsögöt, sem vázát, még csak vásárlási utalványt sem, csak egy "hendméd" fotóalbumot a gyerekekről (hogy fognak annak örülni, áááá!) és egy csokor virágot. Igazából még ez is túlzás, de persze ennyit megérdemelnek. Fogjuk rá!

Ezen a héten újra felforrósodott a hangulat azon a közös e-mail címen, melyet a Manó csoport tagjai megosztanak és leveleznek egymással rajta keresztül (újabban). Messzebbről kezdem. Legutóbbi szülői értekezleten soha nem látott létszámban jelentek meg a szülők valami rejtélyes oknál fogva. Egyszer csak, a "van e még kérdés?" napirendi pontnál valamely vakmerő szülő megpiszkálta a ballagás témáját. Az egyik óvónéni nyomban feltette mindkét kezét, hogy dehát itt nem lesz ballagás, ez még csak ovi, nem iskola, ácsi, bácsi, búcsúztató lesz. Az is szerény, semmi különös, nehogy már valaki ennek jelentőséget tulajdonítson, áh! 

Én éppen akkor zuttyantam le egy székre az óvó néni háta mögött, bő negyed órás késéssel, úgyhogy csak a szemem forgattam és éreztem, hogy dühbe jövök. Senki nem mert szólni egy büdös szót sem, jelzem én sem. Pedig azért lett volna mit. Az ovis ballagás SZERINTEM nagy dolog. Nem mindenkinek a csoportban, aláírom, mert a 25 gyerkőcből csak 16 megy suliba. Ennek ellenére mindenki ballag, mint a birkák, az óvónéni szerint EGYMÁSTÓL búcsúzunk a ballagásnak nem nevezhető ballagáson. Aki jövőre megint nagycsopis lesz, az meg ballag jövőre megen. Okos, nem? Nekünk speciel azért fontos esemény, egy mérföldkő. Lezárul egy korszak. Eddig, illetve az elmúlt 3,5 évben játszott a leányka egész nap, más dolga sem volt, szeptembertől meg padba ül, matek órája lesz vagy éppen magyar, tanítónéni irányítja, rögtön kettő darab, 45 perc per órát a fenekén kell ülnie, heti 5 tesi óra foglalja le, ebből 3 úszás, zenét is tanulhat, új barátai lesznek...folytassam?

A lényeg, olyan dolog fog vele történni, ami még soha, iskolába fog járni. Szerintem nem nehéz belátni, hogy az ovis időszak lezárása ha nem is nemzeti ünnep, egyenrangú egy gimis ballagással vagy férjhezmenetellel, de hangsúlyos esemény. Erre 25 évnyi óvónőség után azt mondja nekem (nekünk) az óvónénink, hogy nem az!!! Neki nyilván nem. Persze tudom jól, miért nyilatkozott úgy ahogy..... Mert a ballagásra/évzáróra készülni kell, a fenébe is! Kitalálni milyen dalokat és verseket tanuljanak, tanítsanak a gyerekekkel, ettől pedig úgy félnek, mint ördög a szentelvíztől. 

A héten az egyik anyuka felvetette e-mail-ben hogy mi lenne, ha az ovi udvarán rendeznénk meg a ballagást. Hiszen tegyük fel, minden gyermekhez 4 vendég érkezik, az rögtön 120 feletti létszám. Ha a konferencia termet vesszük, az is tömegnyomor lesz a köbön. Mamák, papák, gyerekek...rémálom. Az SZMK-s anyuka rögtön az igazgató nénihez fordult, lenne e lehetőség az udvaron, a fák alatt, árnyékban, szellőben ballagni...bocsánat...elbúcsúzni. Az igazgatónő nyitott volt és segítőkész, persze, mindent meg lehet oldani, hangosítás, pakolás, tehát megkaptuk a rábólintást. Azonban az óvónénink nagyon pipa lett, amikor kiderült, hogy az igazgatónős körön már túl vagyunk. Vajon miért, kérdem én. Majdhogynem úgy fogalmazott, hogy mertünk az igazgatónőt megkérdezni?  

Na persze sokkal több munka van egy udvaron rendezett ballagással. Értem én. Egyrészt mert pakolni nagyságrendekkel többet kell. Ez tulajdonképpen nem gond, pár szülő felajánlotta segítségét, hogy néhány órával korábban bekocog az oviba és segít rámolni. Másfelől egy dolog lenyomni egy  10 perces ballagást a csoportszoba/konf. terem mélyén és egészen más a nyitott udvaron, ahol mindenki tanúja lehet, ha akar, a szánalmas felkészülésnek. Illetve annak hiányának. Hogyan zárnak Manóék 3 szép évet.

Mindeközben jártamban-keltemben egyre másra megakad a szemem az iskolatáskán. Ami hol Réka ágyában, hol az íróasztala tetején feszít. Egy századmásodpercre újra és újra hülye képet vágok (lehet, hogy tovább), arra gondolván, mit is keres az ott? Nohát talán egyetlen jó dolog van ebben az egészben, a keserű szájízben. Nem lesz olyan könnyes és keserves a búcsú, mint egyébként lehetne....Vagy csak azt szeretném, hm? Amikor arra gondolok, hogy utolsó nap összeszedem majd Rékacica holmiját az oviból (júni 20 lesz az a nap), ha nem is sírhatnékom van, de  valami nem oké a gyomrom tájékán.....Fura lesz, fura lesz, lesznek itt még könnyek, azt hiszem....

Iskolatáska

Nem emlékszem rá pontosan, de mintha említettem volna, hogy pár hete/hónapja szembe jött velünk egy iskolatáska a Müllerben. Szép volt, jó volt, (relative) olcsó volt....hatalmasnak tűnt Réka hátán...de mivel az utóbbi cirka 30 évben nem találkoztam iskolatáskával 1 méteren belül, elhamarkodottnak véltem, hogy rögtön meg is vegyem ama példányt. Rögtön az elsőt, minden háttérinfó nélkül....

Aztán nézelődtünk, érdeklődtünk. Annyi bizonyossá vált, hogy a három fő típus közül (kocka, "fekvő téglalap" és "álló téglalap") nekünk az utóbbi megoldás lehet talán a legjobb. Elsősorban azért,  mert nagyon sok cuccuk van a gyerekeknek már elsőben is, melynek javát hurcolni fogják nap mint nap. Vagyis nem csak hétvégén kerülnek haza könyvek vagy füzetek. Emellett Réka nem kifejezetten aprócska lány, hogy törekedni kellene a minél kisebb tatyóra.

Azt is kinyomoztam, hogy az az iskolatáska az ideális, amely úgy helyezkedik el a gyerkőc hátán, hogy nem a"lóg ki" a válla fölött, de lenn nem "lóg rá" a fenekére. A pontos megfogalmazásra nem emlékszem, de valahogy így szólt: ne érjen túl a gyerek háthosszának háromnegyedénél. (Köszi!)

Tegnap váratlanul - egy később tévesnek bizonyult információ alapján - elvetődtünk a Müllerbe ismételten, ahol meghökkenve szembe találtuk magunkat ugyanazzal a táskával, mint korábban, hetekkel ezelőtt. Réka rögtön kérlelni kezdett, hogy vegyük meeeeg, neki ez nagyon tetszik, jóóóó lesz. Tibi is csatlakozott hozzá, mert gondolta, így hamarabb végzünk, ergó hamarabb szabadul majd a hátára is felpróbáltuk, nem tűnt orbitálisan nagynak. Némi tűnődés és bambulás után kitaláltuk, hogy megvesszük. Megvettük!!! Szettben árulták, hátizsákkal, teli tolltartóval, pénztárcával, akciósan. Valószínűleg tavalyi vagy tavaly előtti modell lehet, ami már senkinek nem kellett még így az igazi kereslet megindulása előtti hetekben.

Késő éjjel nem tudtam valahogy aludni, kutattam hát a neten a táska után egy picit és egész jó dolgokat találtam. Magyar oldalakról szinte semmit, ám állítólag Németországban sok alsós gyerkőcnek van ilyen táskája (SCOUT). Borsos az ára, ki lehet fogni elfogadható áron példányokat. Ez stimmel. Merev falú, a csatja könnyen becsatolható (Réka azért még dolgozik vele, főleg így, hogy üres a táska....), van talpa, párnázott a pántja. Szóval nagyon klassz. Minden jel szerint egy jó minőségű (3 év garancia van rá - Németországban) táska pislog otthon Réka íróasztalán, így hozta a jószerencsénk. Teljesen véletlenül, de sem Hama, sem Ars Una, sem Herlitz táskánk nem lett, még csak Budmil sem, pedig évekkel ezelőtt úgy terveztem.


Réka - mondanom sem kell - a táskával aludt, ahhoz bújt, édes drágám, nagyon boldog....Remélem, vigyáz rá és kitart a táska az elkövetkezendő 3 évben. Többre nem is vágyom. Mármint táskailag.

 

 

A kép illusztráció, a mintánk más

 

Státusz

Ama bizonyos vérnyomásemelő, anya gyilkos rózsaszín tölcséres történet előtt védőnéninél jártunk kedden délután. Még otthon Zalán fülébe súgtam, hogy ha jó fiú lesz, fagylalt lesz a jutalom, ez általában megteszi a kellő hatást. A biztonság kedvéért azért otthon lemázsáltam a fiút, 16,2 kg-ot nyomott este a kis oroszlános pizsamájában. Ha esetleg mégsem lenne ingerenciája mérlegre huppanni, ne bámuljuk egymást tanácstalanul a védőnővel....

A védőnéni (akit kedvelek) azzal fogadott Rékát megpillantva, hogy no melyik iskolába írattam a lányt? Egy megkönnyebbült "jól van"-nal nyugtázta a választásunk. Többet erről nem is beszéltünk. Először a szokásos kérdőívet töltöttük ki, hogy Zalán szereti a mesét, tud mászókázni (vagy két éve), szerepjátékot kedveli, szobatiszta és ágytiszta (még szerencse), közösségben cukipofa és társai. Majd a mérleg került előtérbe: 16,4 kg a pasas. Ehhez jön egy 107 centis magasság. Bámulatos, hogy 8-9 centiket képes nőni évente. Látom is egyébként a ruhatárán, a 104 méretet szinte átugrottuk és emlékeztetni kell magam a boltokban, hogy 110-es holmikat figyeljem, a kisebbeket felesleges. Kivéve a rövidnadrágokat, mert azokból a 98 (!) a jó, vagy még kisebb.

Kismellkasa okés, vagyis vagy egy kis mélyedése, de a helyzet nem romlott, csak javult az utóbbi időben. Aminek örülünk. Hallása, látása rendben van. Néhány betűt felismer, bár ez nem volt persze elvárás egyáltalán. Cukin együttműködő volt végig, csak mellette kellett állnom/ülnöm lehetőleg 20 centin belül.

Érdeklődtem pszichológus ügyben, tudna e segíteni. Megígérte a védőnéni, hogy vissza fog hívni. Beszél egyrészt a doktornénivel, másrészt van egy kismamája mostanság, akit meg tud kérdezni, ki a menő ezen a szakterületen? Elvinném Zalánt egy körre egy kedves aranyos pszichológus nénihez/bácsihoz, akinek van ideje és türelme kivárni, hogy megnyíljon neki a gyerkőc. Vagyis két "ülés" után nem tárja szét a karját, hogy "nem áll velem szóba a gyerek, sajnálom" .... Szerintem ebből nem lehet baj. Sőt, ha segít neki, hogyan legyen egy kicsit nyíltabb a világ felé, az már fél siker. Védőnéni szerint Zalánon máris látszik a rendszeres közösség hatása, sokkal barátságosabb, mint tavaly, a 3 éves státuszon....Remélem, csak fokozódni fog a helyzet.

Fogorvosnál jártunk (bár a fogait nem látta....), szemorvoshoz van időpontunk 2 hét múlva. Nagyjából ennyi volt az egész. Illetve védőnéni megjegyezte, hogy Zalán azon ritka gyerkőcök egyike, aki nem lúdtalpas....Igen, látható a különbség Réka gágogó talpacskája és Zalán íves tappancsa között, sajnos. Habár...én látok javulást Réka lábán, remélem, jól látom....

Holnap végre péntek újra. Berobbant a kánikula ezerrel, ma rögtön 30 fokon izzott a levegő, így őszintén szemeztem a légkondival az irodában. Délután úszni vittem a gyerekeket a Tiszaligetbe. Gyuri edzőnket sehol nem láttam a medence partján, gyanakodtam, felhívtam, közölte, hogy ezer anyamedve, de nem tud jönni. De kár! Azért ott volt két ovis pajti, a gyerekek még örvendeztek is, hogy nem jön Gyuri bácsi. Később, amikor már féltem, hogy esetleg naptej híján leégnek, árnyékba vonultunk ,hot dogoztunk, majd megvettük Réka iskolatáskáját is. Hurrá, hajrá, ide is pipaaaa! 

No ennyit már, hív az áááágy....Jó éjt mindenkinek!

Habos-babos gyerekes

 

Múltkor beszélgettem egyik ismerősömmel, aki még boldog húszas éveit tapossa. Megjegyezte, hogy ő nem biztos benne, hogy szeretne gyereket, inkább beutazná a világot, dolgozna Amerikában és Manilában, Kínában és Kubában.  ÉLNI szeretne, kipróbálni mindent, amiben – úgy látja - a gyerekek eléggé akadályoznák. Korábban, gyermeket tervező éveimbe vadul forgattam volna a szemem valamint csikorgattam volna a fogam….most inkább csak  az jutott eszembe tűnődőn, hogy ezt bizonyára nem azért mondja, mert ismeri a gyerekeimet. Ismeri őket, mert  velünk kínlódja végig az összes hisztit, nyavalygást és dühkitörés. De nem. Aznap egyébként is jó formájukat adták az édesdrága cukorbogár gyerekeim, szinte összecsapás mentesen teltek az órák….Szóval az én gyerekeim ártatlanok abban, hogy fiatal nők élnek ilyen életfelfogással.

Az utóbbi időben viszont arra jöttem rá, hogy nagyon nehezen kezelem a hisztiket, főleg a nyilvánosakat. Nem tudom, miért van ez, már annyit gondolkodtam rajta. Talán nagyobb rajtam a nyomás, több a teendő, kevés az idő, fene tudja…Illetve az évek is telnek, Réka immáron lassan éppen 6 és fél éves és még mindig nagyon sok a hiszti, a nyafogás, az ellenkezés, a semmisohanemjó.

És mindez egyre inkább megőrjít. 

Két példa (többek között arra, hogy ha valaha kézikönyv születik a hiszti kezeléséről, azt nem én fogom megírni) 

1.       helyszín – Kisbolt, neve Arany Alma. Ide járunk napi szinten friss kenyérért, ezértazért. Ismernek bennünket, mint a rossz pénzt.

 

Én: Beugrok savanyúságért a kisboltba.

Zalán: Én is megyeeeek!

Én: Rendben, de semmi mást nem veszünk, csak savanyúságot. Oké?

(erre nem emlékszem, mit mondott)

Odabenn kirántom a hűtőből a csomagolt savanyúságot. Fordulok az eladó fiúhoz, amikor nyílik az ajtó, ama bejárati és eltűnik mögötte Zalán. Kifelé menet. Oké, pénztárca táskába vissza, gyerek után lépek. Mit látok? Kezében egy üveg fél literes cukros trutyival  üdítővel osonn a vissza az apjához (a bolt előtt álldogálóhoz) Megpróbált ELCSENNI egy üveg baracklevet! Mégilyet!!!

Boltoslegény nevet, nekem kevésbé őszinte a mosolyom….

Én: Tedd vissza kérlek szépen, van otthon innivaló bőven….Nem sokára otthon leszünk.

Zalán: Nehem, nehem…..

Én: Najó, válassz magadnak valami apróságot! (Ezt nem kellett volna mondani, de késő, már kibukott a számon.)

Zalán: Jóóóó! – üveg polcra magától vissza.

Zalán 10 perces válogatás után is képtelen dönteni. Nyalókát szeretne, azt nem veszem meg, soha nem szoktam, akármi más jöhetne, ropi, picicsoki, kekszi…. Naná, hogy nyalóka kellene, semmi más. Oké , akkor nem kérünk SEMMI mást, csak a savanyúságot. Fizetek végre. Oldalra sandítok, Zalán furán szorongat valamit. Nem biztos, de talán rejt valamit a marka? Többszörös felszólítás után kiderül, hogy egy nyalókát próbált volna kicsempészni a boltból. Persze fizetés nélkül. Eddigre kész vagyok, mint a matekházi. Zalán ordít, üvölt, nyalóka visszakerül a pultba, Zalán feltörli a padlót, engem a gutaütés kerülget, elnézést kérek az eladó fiútól, aki barátnőjével szemléli az eseményeket. Szerintem ezek után 5 éven belül nem akarnak majd gyermeket…..Odakünn Zalán apjához menekül és én vagyok a csúnya rossz anya….

 

Helyszín 2 – Cukrászda, főszerepben Réka valamint a rózsaszín tölcsér

 

Jól viselkedtek csemetéim a védőnőnél, valamint marha meleg is van, betérünk hát a cukrászdába egy fagyira. Szinte üres a cukrászda, ami mindig jó hír nekem. Rövid tanakodás után eldől, hogy Zalán sárgadinnyét kér, Réka nem tud dönteni, hiszen van csokiskeksz és málna, citrom és Ferrero….Közben sor alakul ki mögöttünk, kérem a fagyit Zalánnak, rákérdezek, mit szeretne, Réka, oké, csokis kekszes fagyit, nem, nem kap hozzá senki olyan ostya rudat, elég lesz a fagyi. Következik Réka fagylaltja, majd gyors egymásutánban az én kettő gombócom is. Egyszer hirtelen Réka a földre veti magát.

-          Rózsaszín tölcsért akarok, rózsaszííínt! – mivel a padlót veri, hallani sem akarok rózsaszín tölcsérről.

-          Dehogy is, sima is jó lesz. – felelem én, mire tornádószerű hisztibe kezd.  A pultos kisasszony megsajnálja Rékát (vagy engem) és felajánlja:

-          Tudok adni rózsaszín tölcsért is! – belemegyek, mire Réka azonnal szelíd üzemmódba kapcsol.

Odakinn megfenyegetem, hogy ha még egyszer ilyen előfordul, távozunk a cukrászdából/üzletből anélkül, hogy vennék bármit is. Erre mérget vehet. Ő hüppög, morog, hogy nem is figyelek rá, ő mondta, hogy mit és milyet kér. Nekem erről nincs emlékem, szóval képzeletben feljegyzem: JOBBAN ODAFIGYELNI arra, amit a gyerkőc kiejt a száján és reagálni rá. Tömegben, négy táskával, melegben, mindenhogy.

Most belegondoltam, hogy tényleg nagyon unom a reggeli hercehurcákat, hogy nem tudunk nyafogás és vinnyogásmentesen elindulni soha az oviba. Elegem van a hisztikből is, bele vagyok fáradva….Nem tudom őket (hisztik) valahogy megfelelően kezelni, annyi mindent próbáltam már, eddig semmi nem jött be. Hiszti, hisztit ér, ha valami nem úgy van, ahogy megálmodják. Közben Réka cica egy angyal az oviban. 3 éve az. 

Megbeszéltük most is, annyiszor már, hogy szépen kér valamit az egy dolog, ha ordít, üvölt és a földhöz veri magát az egy másik. Most azt is leszögeztem, hogy elszakadt a cérnám, nem tolerálom tovább az ilyen viselkedést. …. Eddig a legradikálisabb megoldás, pl. hogy azonnal kivezetem a cukrászdából, elmaradt. Elsősorban, mert rendelés közben félúton bajos lett volna megoldani….De ha még egy kicsit pörgetnek a gyerekek, ez sem áll majd távol tőlem. Tényleg kész vagyok. :(