Egy jelentéktelen eseményről

Nagyjából 2 hete azzal nyomta fel a vérnyomásom néhány anya/apa társam az óvodában, hogy egymásra licitálva próbálták eldönteni, mivel ajándékozzuk meg az óvónéniket és a dadusokat. Bizony, itt az ovi vége a "Manós" Rékának. Végül megnyugodott a kedélyem, bár nem volt könnyű, abban maradtunk, hogy az óvó nénik nem kapnak sem köcsögöt, sem vázát, még csak vásárlási utalványt sem, csak egy "hendméd" fotóalbumot a gyerekekről (hogy fognak annak örülni, áááá!) és egy csokor virágot. Igazából még ez is túlzás, de persze ennyit megérdemelnek. Fogjuk rá!

Ezen a héten újra felforrósodott a hangulat azon a közös e-mail címen, melyet a Manó csoport tagjai megosztanak és leveleznek egymással rajta keresztül (újabban). Messzebbről kezdem. Legutóbbi szülői értekezleten soha nem látott létszámban jelentek meg a szülők valami rejtélyes oknál fogva. Egyszer csak, a "van e még kérdés?" napirendi pontnál valamely vakmerő szülő megpiszkálta a ballagás témáját. Az egyik óvónéni nyomban feltette mindkét kezét, hogy dehát itt nem lesz ballagás, ez még csak ovi, nem iskola, ácsi, bácsi, búcsúztató lesz. Az is szerény, semmi különös, nehogy már valaki ennek jelentőséget tulajdonítson, áh! 

Én éppen akkor zuttyantam le egy székre az óvó néni háta mögött, bő negyed órás késéssel, úgyhogy csak a szemem forgattam és éreztem, hogy dühbe jövök. Senki nem mert szólni egy büdös szót sem, jelzem én sem. Pedig azért lett volna mit. Az ovis ballagás SZERINTEM nagy dolog. Nem mindenkinek a csoportban, aláírom, mert a 25 gyerkőcből csak 16 megy suliba. Ennek ellenére mindenki ballag, mint a birkák, az óvónéni szerint EGYMÁSTÓL búcsúzunk a ballagásnak nem nevezhető ballagáson. Aki jövőre megint nagycsopis lesz, az meg ballag jövőre megen. Okos, nem? Nekünk speciel azért fontos esemény, egy mérföldkő. Lezárul egy korszak. Eddig, illetve az elmúlt 3,5 évben játszott a leányka egész nap, más dolga sem volt, szeptembertől meg padba ül, matek órája lesz vagy éppen magyar, tanítónéni irányítja, rögtön kettő darab, 45 perc per órát a fenekén kell ülnie, heti 5 tesi óra foglalja le, ebből 3 úszás, zenét is tanulhat, új barátai lesznek...folytassam?

A lényeg, olyan dolog fog vele történni, ami még soha, iskolába fog járni. Szerintem nem nehéz belátni, hogy az ovis időszak lezárása ha nem is nemzeti ünnep, egyenrangú egy gimis ballagással vagy férjhezmenetellel, de hangsúlyos esemény. Erre 25 évnyi óvónőség után azt mondja nekem (nekünk) az óvónénink, hogy nem az!!! Neki nyilván nem. Persze tudom jól, miért nyilatkozott úgy ahogy..... Mert a ballagásra/évzáróra készülni kell, a fenébe is! Kitalálni milyen dalokat és verseket tanuljanak, tanítsanak a gyerekekkel, ettől pedig úgy félnek, mint ördög a szentelvíztől. 

A héten az egyik anyuka felvetette e-mail-ben hogy mi lenne, ha az ovi udvarán rendeznénk meg a ballagást. Hiszen tegyük fel, minden gyermekhez 4 vendég érkezik, az rögtön 120 feletti létszám. Ha a konferencia termet vesszük, az is tömegnyomor lesz a köbön. Mamák, papák, gyerekek...rémálom. Az SZMK-s anyuka rögtön az igazgató nénihez fordult, lenne e lehetőség az udvaron, a fák alatt, árnyékban, szellőben ballagni...bocsánat...elbúcsúzni. Az igazgatónő nyitott volt és segítőkész, persze, mindent meg lehet oldani, hangosítás, pakolás, tehát megkaptuk a rábólintást. Azonban az óvónénink nagyon pipa lett, amikor kiderült, hogy az igazgatónős körön már túl vagyunk. Vajon miért, kérdem én. Majdhogynem úgy fogalmazott, hogy mertünk az igazgatónőt megkérdezni?  

Na persze sokkal több munka van egy udvaron rendezett ballagással. Értem én. Egyrészt mert pakolni nagyságrendekkel többet kell. Ez tulajdonképpen nem gond, pár szülő felajánlotta segítségét, hogy néhány órával korábban bekocog az oviba és segít rámolni. Másfelől egy dolog lenyomni egy  10 perces ballagást a csoportszoba/konf. terem mélyén és egészen más a nyitott udvaron, ahol mindenki tanúja lehet, ha akar, a szánalmas felkészülésnek. Illetve annak hiányának. Hogyan zárnak Manóék 3 szép évet.

Mindeközben jártamban-keltemben egyre másra megakad a szemem az iskolatáskán. Ami hol Réka ágyában, hol az íróasztala tetején feszít. Egy századmásodpercre újra és újra hülye képet vágok (lehet, hogy tovább), arra gondolván, mit is keres az ott? Nohát talán egyetlen jó dolog van ebben az egészben, a keserű szájízben. Nem lesz olyan könnyes és keserves a búcsú, mint egyébként lehetne....Vagy csak azt szeretném, hm? Amikor arra gondolok, hogy utolsó nap összeszedem majd Rékacica holmiját az oviból (júni 20 lesz az a nap), ha nem is sírhatnékom van, de  valami nem oké a gyomrom tájékán.....Fura lesz, fura lesz, lesznek itt még könnyek, azt hiszem....